a Szent László Gimnázium szaklapja

2. szám

2008. április

Januári indulásunkhoz képest jókora kihagyással, csak most, április közepén jelentkezünk újra lapszámmal. Elemi hiba, ezt az újságíróiskolákban az első órákon megtanítják: egy lap inkább legyen vékony, de jelenjen meg viszonylag sűrűn, és nagyjából rendszeresen, mert az olvasó feledékeny — és érthető, hogy az. Van neki dolga elég. (Él, és ebbe más is megzakkant már.)

Ám a helyzet az, hogy ez a fajta „újságírás” nekünk nem megy tempósabban. Ezekben a — tudjuk mi jól — nem is mindig olyan sikerült cikkekben munka, ráadásul nem is kevés munka van: hetekig, olykor hónapokig tartó anyaggyűjtés, szerkesztőségi megbeszélések, többszöri átírás. A lap munkatársai mellesleg jórészt végzős diákok: a kezdetektől két érettségi előkészítő között írják, amit írnak.

Az előző szám elég színesre sikerült: szó volt benne klímáról és képregényről, hapax legomenonokról és hajléktalanokról, botrányhősökről és punkzenéről. Kérdezte is valaki, mitől lenne az szaklap, amely ennyi mindennel foglalkozik. Definitíve valóban nem az, de mégis csak szakcikkeket tartalmaz: minek nevezhetnénk hát?

Mostani számunkban is sokféle témáról olvashat az érdeklődő. Úgy sikerült, hogy e témák csaknem mindegyike indulatokat vált ki pillanatnyilag Magyarországon. Nem mi akartuk így. A dohányzással kapcsolatos új törvénytervezetről (éttermekben, szórakozóhelyeken, egyéb helyeken teljes tilalmat rendelnek el jövőre) nem csak szakmai, de társadalmi vita is kezdődött az elmúlt hetekben — és ez a vita nyilván még élesedni is fog. Az iskolai erőszak kérdésköre sem maradt semleges. Szerzőnk még csak Amerikáról kezdett írni, de cikkének ma már lehetne terjedelmes magyar vonatkozású zárófejezete is. Dolgozunk, és az élet is dolgozik.

Zárásként el kell még mondanom, hogy ehhez a mostani számhoz nagy reményeket fűzünk. Úgy érezzük, most dől majd el, folytatható-e az a közös munka, amit a Hegymenet-körben a szakújságírás terén elkezdtünk. Folytatható, ha sikerül valamiféle érdeklődést felkeltenünk. Írásaink, noha megfogalmazásukban kevéssé provokatívak, természetesen párbeszédet, vitát igyekeznek provokálni. Nincs ebben semmi érthetetlen. Élő emberek írják őket, akik nem homokzsákokra óhajtanak lövöldözni. Előző számunk gyakorlatilag visszhangtalan maradt: noha elfogyott belőle 150 példány, lényegében fogalmunk sincs, milyen vélemények fogalmazódtak meg róla. Ez így nincs jól. Ahol nincs kommunikáció, ott minden leáll: ez közhely, tudja is mindenki, mégsincs kommunikáció. Ha nincs, akkor persze nincs mit tenni. És akkor szép észrevétlenül leállunk mi is.

Ez a számunk kétszáz példányban jelenik meg. A bevételt, épp úgy, mint az első szám esetében, a könyvtárnak ajánljuk fel: fizessenek elő belőle valamilyen lapra. Az első számból több, mint 4000 Ft folyt be, és a könyvtárosok két lapot rendeltek meg belőle 3-3 hónapra.

Oravecz Barna

Félelem és reszketés…

San Diego, Jonesboro, Springfield, Columbine, New York, Bailey, Pennsylvania, Tacoma…Ezek a városnevek semmit sem mondanak első olvasásra egy magyarnak, igaz? Nézzük csak meg jobban. Talán a negyediket. Így rémlik már valami?

Ezeket a városokat egy hátborzongató és Amerika-szerte egyre terjedő ,,betegség” köti össze: az iskolai erőszak. Ami, ne áltassuk magunkat, körbevesz minket is, de egyelőre (szerencsére), csak kicsiben. A tengerentúlon viszont, mondhatni ,,élesben megy a játék”, gyermekéleteket követelnek ezek a beteg kama-szok által elkövetett „heccek”.

Az első nagyobb tragédia 1979. januárjában, San Diegóban, egy hétfői napon történt. Brenda Ann Spencer a karácsonyra kapott vadászpuskájával megsebesítette nyolc társát, és két olyan felnőtt életét oltotta ki, akik a gyermekek megmentésére siettek.

Az eset után megkérdezték a 16 éves lányt, hogy mi oka volt arra, hogy ezt tegye társaival. Ő csak ennyit mondott: ,,Nem szeretem a hétfőket. Ez legalább feldobta a napot.” (Erről a vérengzésről dal is született a The Boomtown Rats előadásában, ’I don’t like Mondays’ cím-mel.)

Ezután még körülbelül 30 nagyobb eset történt az Egyesült Államokban. A ,,nagyobb” itt talán rossz szó, hisz egyetlen gyermek halála is tragédia. A statisztikák azonban így számolnak be az adatokról. Mielőtt azonban megemlítenénk az emlékezetesebb eseteket, érdemes megnézni, hogy miért is történnek ezek a brutális és kegyetlen öldöklések az amerikai középiskolákban, illetve — ritkábban — egyetemeken.

Mi motiválja az elkövetőket arra, hogy reggel az uzsonna mellé egy pisztolyt is berakjanak a táskába?

Sokan sokféleképpen próbáltak magyarázatot találni a kérdésre, azonban mind a pszichológusok, mind a szülők és a politikusok elakadtak a mondat felénél.

A szakemberek azonban mégis megpróbáltak néhány lehetséges agresszióforrást megjelölni: ilyenek első-sorban a videojátékok, a mozikban és a televízióban vetített kegyetlen, gyakran sorozatgyilkosokról, értelmetlen öldöklésekről szóló filmek. Az amerikai illetékesek pedig bizonyos időszakokban előszeretettel kiáltottak ki bizonyos könyveket is az erőszak forrásaként. Ilyen volt például a Zabhegyező, J.D. Salinger 1951-ben megjelent ,,alap-könyve”, amely régebben bizony a legtöbb kamasz kezében megfordult — és nagymértékben hatott is rájuk.

Furcsa kapcsolat van azonban az internetes pornó és az iskolai lövöldözések között is. Az elmúlt években ugyanis bebizonyosodni látszik, hogy nem csak a sorozatgyilkosok, de az iskolai lövöldözők nagy része is pornófüggő volt.

A legjobb példa erre Seung Hui Cho, aki 2007. április 16-án a Virginia Tech Universityn, nem sokkal 7 óra után gyilkos ámokfutásba kezdett, és 32 emberrel végzett. Később kiderült, ahogyan Judith Reisman, egy, az esetet vizsgáló amerikai pszichológus mondta: ,,A pornográfia fűtötte a virginiai tömeggyilkos őrült agyát.”

Cho, a gyilkos pedig bevallotta, hogy egy 1999-es hasonló gyilkosság elkövetői, akik vonzódtak a misztikával kevert pornográfiához, példaképül szolgáltak számára.

Egy 1997-es Kentuckyban történt eset nyomán is kiderültek hasonló dolgok. A mindössze 14 éves Michael Carnael, aki imádkozó keresztény diákok egy csoportjával végzett, a tinipornó rabja volt: a rendőrök egy későbbi nyomozás során rengeteg ilyen tartalmú anyagot találtak a fiú számítógépén.

Judith Riesman a továbbiakban erre csak annyit reagált: „Miután ma tíz éven aluli gyermekek az interneten és a televízión keresztül a legdurvább és legerőszakosabb pornográf jelenetekkel találkoznak, arra kell számítanunk, hogy az ilyen erőszak sajnos gyakorivá fog válni”.

Visszatérve a többi agressziófor-rásra, érdemes még megemlíteni a számítógépes játékok hatását is. Ezek az ölésre biztató, kegyetlen, és gyakran életszerűtlen játékok arra buzdítják a gyerekeket, hogy ne csak otthon próbálják ki a gyilkos játszmákat. Mindezzel rossz irányba terelik a személyiségfejlődést, nagy mértékben hatnak a gyerekek világképére. Érdekes adat az is, hogy a legtöbb elkövető hasonló játékokkal játszott a számí-tógépén, és hasonló rockegyüttesek számait hallgatta.

Az 1997-es Heart High-i mészárlás, ahol már az említett Michael Carnael volt a tettes, három ártatlan áldozatot követelt. A fenti adatokra hivatkozva az elhunyt gyermekek szülei 25 nagyobb szórakoztatóipari céget pereltek be azzal a váddal, hogy a 14 éves elkövető az ő filmjeikben és játékaikban látott erőszakos jeleneteket imitálta.

A szülők ugyan elvesztették a 33 millió dolláros pert (azzal a magyarázattal, hogy túl ésszerűtlen és értelmetlen a cégeket okolni), ám több pozitív dolgot is elértek vele. Mivel az egész ország felháborodott az eset miatt, a szórakoztatóipari cégek változtattak politikájukon.

Első lépésként minden kiadott erőszakos játékon feltüntették annak kegyetlen mivoltát, másrészt pedig több játékot is elkezdtek forgalmazni úgynevezett erőszakmentes változatban. Több ilyen tartalmú játékot pedig betiltottak és visszavontak a piacról.

A kutatási eredmények azonban ezután megoszlottak. Míg az egyik azt mutatta ki, hogy a játékok igenis felelősek a 8-15 évesek agresszív magatartásáért, addig egy másik erőszakkal foglalkozó kutatás azt bizonyította, hogy egy ilyen játék segít levezetni a gyerekekben felgyülemlett agressziót.

Igaz, hogy a technika fejlődésével egyre élethűbbek ezek a játékok, és így a gyerekek teljesen át tudják élni az öldöklés izgalmát, mégis van valami, amivel a szórakoztatóipari cégek védekezhetnek a vádak ellen: a halott figurák vérének színét zöldre színezik, hogy ne legyen annyira átélhető, és egyébként is, ők megmondták, hogy veszélyes.

Egy amerikai ezredes szerint azonban — akármennyire élethű egy játék, vagy akármennyire nem — ezek a számítógépes mókák kísértetiesen hasonlítanak azokra a szimulációs játékokra, amikkel ők ölni tanítják a katonákat.

A mozivilág is nagy mértékben okolható a gyermekek ilyen fokú agresszivitásáért. Gondoljunk csak az Egy kosaras naplója című filmre, amelyben a főszereplő Leonardo DiCaprio kábítószeres mámorban arról képzeleg, hogy hogyan végezné ki társait egy puskával az iskolában.

A filmek cenzúrázásánál azonban már nagyobb problémákba ütköznénk. Egyrészt azért, mert ha teljesen kizárnánk minden erőszakot a filmekből, akkor a romantikus vígjátékokon és a könnyes drámákon kívül nem igazán lehetne mást forgatni. Az erőszak bizonyos formában ugyanis hozzátartozik mindennapi életünkhöz, és ez csak nagyon nehezen lenne kiszűrhető. Az öldöklések számát és módszereit azonban valóban könnyedén meg tudnák változtatni a filmekben is.

Az utolsó nagyobb erőszakforrás a zene: a különböző vad rockzenei stílusok, gyilkosságra buzdító szövegekkel, a szakemberek szerint mind-mind okolhatók az eseményekért.

A filmek és a videojátékok is előtérbe kerültek már különböző lövöldözések kapcsán, és ezekhez hasonlóan a zenét is felelőssé tették. A (remélhetőleg) mindenki által ismert 1999-es columbine-i mészárlás, amely az amerikai iskolai erőszak történelem egyik leghátborzongatóbb példája, állítólag Marilyn Manson hatására történt.

Tény, hogy az énekes nem szelíd és kedvelhető dalszövegeiről híres — de mégis túlzás őt beállítani fő okként. Ez azonban megtörtént: hirtelen bojkottálni kezdték Manson muzsikáját, koncertjeit több államban is betiltották, és ezzel egy időben megkezdték a rockzene elleni hadjáratot is.

Érdekes azonban belegondolni abba is, hogy a világ összes országa közül az Egyesült Államok az egyetlen, ahol a fiatalok megőrülnek Manson vagy akár más rockegyüttesek dalaitól. Kirívó példák természetesen mindenhol akadhatnak, na de ilyen nagy számban?

Az erőszakot kiváltó kisebb tényezők között mindenképpen meg kell említeni az Egyesült Államok oktatási rendszerének talán legfőbb fogyaté-kosságát. Náluk ugyanis a középiskolai oktatás rendszere (és nem színvonala) megegyezik az európai egyetemekével. A két kötelező tárgyon kívül (ami az angol és az Egyesült Államok történelme) bármit választhatnak és felvehetnek a tanulók. Így minden diák más órákra jár be, más arcokat lát maga körül. Nem alakul ki a közösségi szellem, sok gyerek befelé fordulóvá, magányossá, antiszo-ciálissá válik.

Akárhogy is, a probléma megoldásra vár. Ezzel a kérdéssel foglalkozik Michael Moore 2003-ban megjelent, azóta már Oscar-díjat kapott filmje, a Bowling for Columbine (magyar címe: Kóla, puska, sültkrumpli). Moore felkereste az 1999-es columbine-i mészárlás túlélőit, a hatóságokat, a fegyvergyártókat, és a probléma legfőbb okozóját, a sátánistának kikiáltott Marilyn Mansont.

Ellátogatott Kanadába is, ahol, mint ismeretes, ugyanúgy legális a fegyvertartás, mint az Egyesült Államokban. Ugyanaz a földrész — mégis, viselkedés szempontjából két teljesen eltérő kultúra. Míg Amerikában elterjedtek a lövöldözések, és az erőszak általában, addig Kanadát akár a béke földjének is nevezhetnénk. Az emberek nem zárják be az ajtót, miután elmennek otthonról, és a brutális cselekmények száma is elenyésző. Igaz, ritkán itt is előfordulnak lövöldözések, de ezek nagy része vadászbaleset, a fennmaradó kis rész pedig a közeli amerikai városokból átvándoroló erőszaktevők hibája.

A film magyar címe talán találóbb az angolnál. Amerika, nagy túlzással, nekünk, európaiaknak nem tűnik másnak, mint a nagy adagnyi gyorsételek és a fegyverek hazájának. Michael Moore bemutatja ezt a világot és kegyetlenül realisztikusan ábrázolja saját társadalma hibáit.

Megrázó film. ,,Vádbeszéd” az ame-rikai kultúra, a kormány, és a fő felelősök, a szülők ellen.

"Lőfegyver-bolond nemzet vagyunk-e, vagy egyszerűen csak bolondok?" – kérdezi. Hibáztat, kritizál és sokkol a film — sürgető és megválaszolásra váró kérdéseket vet fel Amerika társadalmával kapcsolatban.

Talán maga a nemzet is megtehetné ezt. Mérlegelhetné a jelenlegi helyzetet, elgondolkozhatna a lehetséges megoldásokon, és talán végre is hajthatna azokból néhányat. Hiszen a válság egyre mélyül, az erőszak-láz pedig egyre terjed világszerte. 2002 óta ugyanis három nagyobb eset történt már Amerikán kívül: 2002-ben Németországban egy 19 éves diák 15 (!) emberrel végzett, 2004 októberében Argentínában halt meg 3 ártatlan ember. 2007 novemberében pedig a finnek is megtapasztalhatták az iskolai erőszak borzalmait: egy fegyvertartási engedéllyel rendelkező 18 éves diák 8 ember életét oltotta ki…

A veszély pedig felénk is közeleg. Manapság egyre többet hallani a magyar médiában is a tanárok ellen elkövetett erőszakos cselekedetekről és a diákok egymással szembeni agresszivitásáról, és ezek az események, akár belátjuk, akár nem, egyre gyakoribbá válnak kis hazánkban is…

Kovács Janka

Minden idők legkedveltebb, legelterjedtebb édessége vitathatatlanul a csokoládé. Tudományos neve: Theobroma cacao, vagyis az „istenek eledele”. A kakaóbab egy trópusi fa gyümölcse, már az azték indiánok is ismerték és fogyasztották. Quetzalcoatl, vagyis a Kígyó Isten ajándékának tekintették. Igen nagyra becsülték, és csak a leggazdagabbak ihatták. Az íze kicsit sem hasonlított a mai ismert és közkedvelt csoki-ízhez. Sokkal keserűbb volt és legtöbbször valamilyen fűszerrel ízesítettek. A kakaószemeket az aztékok fizetőeszközként is használták, a spanyol hódítók ezért az almendra de dinero, vagyis pénzmandula nevet adták az ismeretlen növénynek. Az öreg kontinensen a 16. századig ismeretlen volt ez a páratlan csemege.

Kolumbusz Kristóf volt az első európai, aki megkóstolta a kakaót 1502 és 1504 közötti negyedik útján. Legénységével kikötött a mai Honduras partjaihoz közel található Guanja szigetén, ahol az őslakók parányi ovális, barna diókkal ajándékozták meg őket, melynek főzetéből hagyományuk szerint lelki békét, bölcsességet, természetes életerőt nyerhettek. Ezt a bizonyos italt a szigetlakók xocolatl-nak nevezték, innen ered a későbbi csokoládé elnevezés. Elkészítéséhez a kakaóbabot megpörkölték, megőrölték, majd vizet öntöttek hozzá, és felmelegítették. A kakaóvaj kivonása után kukoricalisztet szórtak bele, hogy sűrűbb legyen. Különféle fűszerekkel ízesítették, így erős paprikával is, mely pikáns aromát adott a keserű masszának. Kolumbusz és társai le voltak nyűgözve a furcsa italtól, de még nem jöttek rá a benne rejlő üzleti lehetőségekre. Hernan Cortes spanyol hadvezér 1519-es Mexikóba érkezése jelentette az igazi fordulatot a csoki egyetemes történelmében. Felismerte és hadseregén tapasztalta az ősi ital serkentő hatásait és hazatartó hajóit már telepakolta a kakaófa értékes termésével. Ezután már könnyen, gyors ütemben terjedt el az egész világban.

A kakaóbabból készült „gyógyszert” vagy élvezeti szert először csak itták. Írott forrásokból tudjuk, hogy a spanyol királyi udvarban az előkelő dámák még mise közben is kortyolgattak belőle. Szilárd csokoládét a „csokitörténelem” szerint először az 1700-as években csináltak, amikor egy mexikói kolostor nővérei úgy igyekeztek közösségük számára pénzt gyűjteni, hogy csokoládé-szeleteket készítettek és azokat árulták. Az eredeti csokoládé sötét volt és kesernyés, de egy svájci cukrász – nevezzük talán csokrásznak – előállította a tejcsokit, ami ma sokfelé népszerűbb, mint az étcsokoládé, pedig egészségesnek aligha mondható. Pláne a ma igazán divatos fehércsoki, melyet tiszta kakaóvajból¹ készítenek, tejjel, vaníliával keverve.

Az igazi, kellő kakaótartalmú csokoládé évezredek óta fontos gyógyszer volt Dél-Amerikában, Afrikában, Ázsiában, ahol a kakaóbab megterem. Használták a fáradtság leküzdésére, anginás² fájdalomban, hasmenésben és székrekedésben, vártak tőle afrodiziákus³ hatást, kezelték vele a köszvényt, bőrkiütéseket, lázat és görcs-rohamokat.

Az utóbbi években számos tudományos vizsgálat megerősítette, hogy a sok kakaót tartalmazó, flavonolokban gazdag, sötét csokoládé a szív- és érbetegségek megelőzésére és kezelésére kiemelkedően alkalmas. A flavanolok a flavonoid-család egyik csoportját adják és kiváló biológiai tulajdonságaik, antioxidáns⁴ hatásaik az emberi szervezet számára rendkívül kedvezőek. Ezek javára írják a vörösbor vagy a zöld tea szív- és érbetegségek elleni védő hatását, de ezekből a számunkra fontos anyagokból a legtöbb a kakaóban és értelemszerűen a kakaóban gazdag étcsokoládéban található. Nem mindegy tehát, milyen csokitól várjuk a csodát!

Tavaly jelent meg az olaszországi Aquilai Egyetem professzorának, Davide Grassinak és munkatársainak dolgozata, amely arról számolt be, hogy hét napi, kakaómentes időszak után egészséges, fiatal, önkéntes vizsgálati alanyok 15 napig ettek naponta tíz deka csokoládét. Véletlenszerű választás alapján a csoport egyik fele étcsokoládét, a másik fele fehér csokoládét fogyasztott, majd a második hét után megint kakaómentes hét következett és csokoládécsere: aki először sötét csokit "szedett", az fehérrel folytatta, a fehér csokoládét evők meg étcsokoládéra váltottak. Arra a következtetésre jutottak, hogy a „sötét csokoládé-kezelés" időszakában a vérnyomás értékelhetően csökkent, az inzulin-rezisztencia⁵ pedig egyértelműen javult, a fehér csoki esetében ugyanez nem mondható el. Természetesen fontos betartani a táplálkozástudományi szakemberek javaslatait: kizárólag minőségi étcsokoládét fogyasszunk, lehetőleg főétkezések után, s egyszerre csak kis mennyiséget, hetente maximum 1-2 alkalommal. Ne feledjük, jóból is megárt a sok.

Egyes kutatások azt bizonyítják, hogy a csokoládé hatására az agy béta-endorfint (azaz boldogsághormont) bocsát ki, és emiatt szeretjük annyira ezt az édességet. Egy másik feltevés szerint édes íze és zsíros, szájban olvadó anyaga váltja ki a csokievéssel járó kellemes érzést. A Walesi Egyetem munkatársai úgy gondolják, hogy a csoki olvadási tulajdonságait a kakaóvaj sztearát-tartalma szabja meg. A kakaóvaj 30–37 százalék sztearátot, 24–31 százalék palmitátot és 33– 39 oleátot tartalmaz. (Ennek az összetételnek köszönhetõ, hogy a kakaóvaj szobahőmérsékleten szilárd, de a szájban megolvad.) Kevésbé ismeretes, hogy a csokoládé fenil-etil-amint is tartalmaz, amely pedig amfetaminokkal⁶ rokon vegyület. Peter Barham, a Bristoli Egyetem munkatársa szerint emiatt érezhetjük úgy, hogy élénkít, „feldob”. Egyszerre növeli a vérnyomást és a vércukorszintet, így tökéletes általános kedélyjavító szernek mondható.

A tudósok és a borkedvelők azt mondják, hogy a vörösbor jót tesz, mert a benne található fenolok védelmet nyújtanak egyes szívbetegségek ellen. Kiderült, hogy a csokoládé is tartalmaz antioxidánsokat. Egy 45 grammos tejcsoki körülbelül ugyanolyan mennyiségű fenolt tartalmaz, mint másfél deci bor. Meglepő. Az étcsokoládéban pedig még több antioxidáns van. Egy elmélet szerint a fenolok megakadályozzák, hogy a kis sűrűségű lipoproteinek érszűkületet okozó zsírokká oxidálódjanak. (Más következtetések abból indulnak ki, hogy a vörösbor alkoholtartalma hat a vérben levő zsírokra.) Számítások szerint napi 100 gramm sötét csokoládé a vérnyomást olyan mértékben csökkenti, hogy ennek ered-ményeképpen a szívinfarktus vagy a szélütés kockázata kb. 21 %-kal lesz alacsonyabb.

Holland orvosok egy kisváros, Zutphen idős lakóit tanulmányozták, az eredmény pedig igazán figyelemreméltó lett. Az idős holland urak egészségét másfél évtizeden át rendszeresen és gondosan ellenőrizték. Csaknem félezer férfi sorsát követték, akiknek életkora 65-85 év között volt a vizsgálat kezdetén, panaszmentesek voltak és egészségesnek minősültek. Vizsgálták, hogy hogyan alakult a vizsgálati személyek vérnyomása, és ha valamelyikük beteg lett, meghalt, mi volt a halál oka. Azoknak volt a tizenöt év megfigyelési idő alatt a legalacsonyabb a vérnyomása, akik a legtöbb csokoládét fogyasztották rendszeresen, továbbá a csokoládé-kedvelők szív- és érrendszeri halálozása fele akkora volt, mint azoké, akik nem, vagy csak ritkán csokoládéztak.

A csokoládé bőrvédő hatását nem-régiben igen korszerű módszerekkel vizsgálták és az eredményeket 2006. júniusában a táplálkozástudomány egyik vezető nemzetközi folyóiratában közölték. A német kutatócsoport által vizsgált hölgyek egy negyedéven keresztül naponta ittak sok flavonolban dús, illetve flavonolban szegény csokoládéport tartalmazó italt. Gondosan kiválasztott és körülhatárolt bőrterületeket pontos sugáradaggal "napoztattak" rendszeresen. Az ultraibolya fény okozta bőrpír 15-25 %-kal csökkent a sok flavonolt tartalmazó csokoládé-italt fogyasztó csoportban, miközben a flavonol-szegény itallal kezeltek bőre kellemetlenül megégett.

A józan mennyiségben, rendszeresen fogyasztott, minőségi csokoládé immáron bizonyítottan jó hatással van szervezetünkre. De vajon miért párosul a csokieszegetés gyakran kínzó bűntudattal? Válhatunk-e „csokifüggővé”? Egy kísérletben a "csokimániásoknak" öt lezárt dobozt adtak. Az egyikben egy szelet fehér csoki, a másikban kakaót tartalmazó kapszula, a harmadikban placebo⁷, a negyedikben kakaós fehér csoki, az ötödikben semmi sem volt. (A kakaó a csokoládé feltételezett pszichoaktív⁸ anyagait tartalmazza.) Az eredmények szerint csak a fehér vagy barna csoki csillapította a kísérleti alanyok csoki utáni sóvárgását, ami arra utal, hogy a "csokimánia" jelenségére nem adható farmakológiai⁹ magyarázat, vélik a Norwichi Élelmiszerkutató Intézet munkatársai. Azt is megállapították azonban, hogy bár a csoki után sóvárgunk az összes élelmiszer közül a legjobban, a tudomány jelenlegi állása szerint nem válhatunk "csokifüggővé". Egy amerikai vizsgálat szerint azonban a csokoládé egyes komponensei a marihuanához hasonlóan hatnak az agyra. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a kakaóban és a csokoládéban található zsírok kémiai és farmakológiai szempontból hasonlítanak az agy egyes lipidjeihez. Ezek a különleges vegyületek az agy endogén kannabinoid rendszerére¹⁰ hatnak, és azokat a pszichotróp hatásokat utánozzák, amelyeket „rendesen” a növényi kannabinoid szerek¹¹ váltanak ki.

Nagyszabású kutatások folynak napjainkban a csokoládé kedvező tulajdonságairól világszerte. Néhány elmélet bebizonyításra került, néhány megbukott. Vajon van-e észlelhető hatásuk ezeknek a kutatásoknak a közvéleményben? Nézzük például, mi a helyzet hazánkban. Mi, magyarok elsősorban az íze miatt választjuk az aztékok által a világra hagyott csokoládét. A magyar lakosság 77 százaléka ugyanis e jellemzője szerint emel le a polcokról, az esetek több mint harmadában, hetente több alkalommal, egy-egy tábla vagy szelet csokoládét. Ízesítésétől és kiszerelésétől függetlenül, 10-ből 7 ember a csokoládé általános kedélyállapot-, illetve szellemi teljesítőképesség-javító hatását tartja a legfontosabbnak az "isteni étek" élettani hatásai közül. Ez derül ki abból a felméréséből, amelyet a Magyar Édesség-gyártók Szövetsége készített a STOP.hu internetes portállal együttműködve.

A csoki-mítosz ősi vezérfonalai tehát a mai napig fellelhetőek hazánkban is, mondhatnánk: szülőről gyermekre száll a tanítás, hogy „a csoki jó”. Tanulmányi vizsgák előtt egy szelet „bevétele” például abszolút jellemző. A korszerű kutatások eredményei nagy részben igazolják is az aztékok által ránkhagyott „szer” gyógy-hatásait, ennek ellenére a csoki ma még a hétköznapi édesség kategóriába sorolandó. A jövőben talán a kutatásoknak gyakorlati következményei is lesznek, talán sikerül majd olyan „intelligens” csokoládét kifejleszteni, amelynek már csak kedvező tulajdonságai lesznek, azok is persze „felturbózva”. És akkor a sarki patikába rontunk majd be receptünket idegesen lobogtatva, rajta a szükségleteinknek megfelelő hatóanyag-tartalmú kis sötétbarna boldogságszeletünk tudományos nevével. Addig is foglaljuk imáinkba a Kígyó Isten ajándékát és tökéletlenségével együtt értékeljük jelenlegi könnyű hozzáférhetőségét.

Hudra Mónika

Az alapítás

Daeida Wilcox, egy gazdag amerikai üzletember özvegye 1886-ban úgy döntött, hogy egy Los Angeles melletti elhagyatott területet választ nyugdíjas évei színhelyéül. A kezdetben még csak az ő tulajdonát képező kisebbfajta tartományban Hollywoodland néven később falu épült, majd néhány év elteltével, 1910-ben a település kénytelen volt csatlakozni a mellette terpeszkedő városhoz, Los Angeleshez.

Az ok egyszerű: a vízellátás nem volt megoldva Hollywoodlandben, ezért, hogy használhassák a nagyváros akkorra már jól kiépült csőrendszerét, formálisan eggyé kellett válniuk.

A filmgyártás azonban már korábban, egészen pontosan 3 évvel az egyesülés előtt, 1907-ben megkezdődött itt. Az akkoriban még kihalt, sivatagos területet, amelyet Nopalerának neveztek, külső helyszínként használták fel egy kalandfilm felvételeihez.

Később, jobban megismerve a terület adottságait és felfedezve különleges, változatos klímáját, a filmesek azonnal beleszerettek a környezetbe. Ettől kezdve egyre gyakrabban használták fel különböző témájú és hangulatú filmekhez.

Nem sokkal később, magyarok közreműködésével létrehoztak itt két olyan vállalatot, amelyeknek mai napig hatalmas befolyása van a hollywoodi filmgyártásra. Az egyik cég a 20th Century Fox volt, Fox Vilmos alapításával, a másik pedig a Paramount Pictures, Zukor Adolffal az élen.

A városrész, amely mára az egész világ filmiparának legfontosabb és legnagyobb (de nem egyetlen) meghatározója, hősöket gyárt, kultuszokat teremt, szellemi menedéket nyújt az Amerika-kultusz hívőinek, hatalmas lehetőségeket nyit meg a szerencsésebbek előtt. Sokan azonban nem is tudják, hogy eddigi története során sokszor mekkora bajba került ez a békésnek hitt, rózsaszín álomvilág. Legutóbb tavaly döntötte le lábáról a filmgyárat egy békés, ám annál fenyegetőbb lázadás, amely alapjaiban rázta meg a filmgyárat. A mostani események megértéséhez azonban elengedhetetlen az ezt megelőző sztrájkok, nehézségek ismerete.

Az Akadémia

Hollywood „életkora” meglepő módon idén, 2008-ban mindössze 80. Természetesen a tényleges alapítás jó néhány évvel előbb történt, de a filmgyár történetét csak az első Oscar-díj átadásától számítják. Az Oscar-díjakat minden évben a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia (AMPAS) adja ki, és a legnagyobb filmes elismerésnek tekinthető, amennyiben eltekintünk az évek során lelepleződött rengeteg csalástól.

Az Akadémia alapításának azonban nem csak a filmkultúra ápolása volt a célja. Mivel Hollywood már akkor is a pénz által motivált világ egyik ’legszebb’ példája volt, érthető, hogy ezt az intézményt is hasonló érdekek mentén hozták létre.

Louis B. Mayer, a későbbi Metro Goldwin Mayer (MGM) megteremtője azzal a céllal hozta létre, hogy megakadályozza a filmesek (színészek, rendezők, forgatókönyvírók) szakszervezetekbe tömörülését, amelyek kiszoríthatják a tőkéseket a filmiparból.

Mint ahogy a későbbi események példázzák, ez a törekvése nem bizonyult sikeresnek, és ez még hatalmas bajt hozott (és hoz még jelenleg is) a filmgyártók, főként a producerek fejére.

A kezdetek

Az Oscar-díj már rögtön, 1929-es indulásakor bajba került. Egyrészt a korrupcióval megvádolt ötfős bírálóbizottság feloszlatása, és a szavazás egész társaságra való kiterjesztése okozott gondot, másfelől pedig a Gazdasági Világválság kedvezőtlen hatásai ke-serítették meg Hollywood életét. A válságot követő években több ezer mozit zártak be és nyilvánítottak veszteségesnek, a mozilátogatók száma pedig drámaian visszaesett. Főként a legnagyobb stúdiók működése került veszélybe, ezért az Universal Pictures és a Columbia Pictures vezetői a ’B’-filmek, vagyis a körülbelül egyórás, semmitmondó mozik gyártása mellett döntöttek. Mivel a válságból még ilyen módszerekkel sem tudtak maguktól kilábalni, a segítséget külső erőktől várták, amely végül meg is érkezett: a Wall Street és a kormány segítsége nélkül nem tudták volna átvészelni ezt az időszakot.

Az állam egyre növekvő befolyása a filmiparban

Azonban a segítséggel arányosan a pénzemberek befolyása is egyre nőtt az álomgyárban, a kormányzat pedig jó vállalkozásnak tartotta a filmek gyártását, hiszen Amerikában és szerte a világon egyre növekvő érdeklődés mutatkozott rájuk.

A kormány tehát jóváhagyta Hollywood monopolisztikus törekvéseit egy, az ipar fellendítését célzó törvényben, és ahogy nőtt a befolyásuk a filmgyártásban, úgy hoztak egyre több és több, a ’termelést’ kordában tartó intézkedést.

Ilyen volt például a Produkciószabályozó Igazgatóság (PCA) megalapítása, amellyel minden elkészült forgatókönyvet ellenőriztetni kellett, és csak az elfogadás után lehetett filmre vinni. A politikai vezetés ehhez nagyon hasonló egyéb intézkedései nem várt hatást értek el: az filmipar nagymértékű fellendülését Amerikában és szerte a világon. A törvények bevezetése után néhány évvel az álomgyár filmjei a világon forgalmazott összes film 65%-át tették ki.

A kormányzat segítsége és egyre növekvő hatása a filmiparra azonban nemsokára, az 1930-es évek végén átokká változott: az Igazságügyi Minisztérium 1938-ban pert indított a 8 uralkodó filmstúdió ellen, azzal a váddal, hogy monopolizálni akarják a filmipart és ki akarják szorítani a kisebb stúdiók produkcióit.

A szakszervezetek és a nagyüzemi termelés kialakulása

A kormány és a tőkések közötti párharc közepette hatalmas változás ment végbe Hollywoodban: kialakult a szervezett munkaerő. A filmkészítés speciális szaktudássá vált, és a korábbi gyakorlattól eltérően itt már mindenki professzionális, felkészült szakember volt.

Mintegy 10 évvel korábban, az 1920-as években egy film gyártásánál még csak a rendező és a színészek voltak megfelelő szinten egy-egy nagyívű alkotás elkészí-téséhez; a forgatókönyv megírását, a díszlet megtervezését, a világítást és a vágást kevésbé tapasztalt munkásokra bízták, akiknek sokszor nem volt megfelelő képesítésük az adott feladathoz.

Az 1930-as évek végére kialakuló, tapasztalt szakembereket foglalkoztató rendszernek azonban már két erénye is volt: sokkal nyereségesebb vállalkozások létrehozását tette lehetővé, mert a profi forgatókönyvhöz könnyű volt megtervezni a költségvetést, precízebben haladhatott a munkafolyamat.

Mivel ez a korábbinál sokkal rendezettebb és felkészültebb filmgyártási folyamat volt, a speciális szaktudás vált a legfontosabbá. Ennek hatására öntudatra ébredtek a színészek, a rendezők, a forgatókönyvírók és a többi filmkészítő munkaerő: saját érdekeik képviseletének érdekében szakszervezetekbe tömörültek, és Hollywoodot az addigi szabadszellemű, független filmes városból kissé konzervatívabb, határozottabb várossá alakították.

A filmek nagyüzemi termelése is ebben az időszakban alakult ki Hollywoodban. A gyártásnak alapvetően három részfolyamata létezett: az elkészítés (tehát a forgatás és az utómunkálatok), a forgalmazás, majd a bemutatás. Mivel haszon tulajdonképpen csak a bemutatásból származott, ezért egyre inkább erre helyezték a hangsúlyt. Megépültek a hatalmas filmpaloták, leginkább olyan helyekre, ahol a fogyasztók nagy része biztosan megvette a szolgáltatást. A legfizetőképesebbek a gazdag polgárok voltak, akik a zajos nagyvárosok helyett inkább az elővárosok nyugalmát választották, így a legtöbb mozi ide épült, és teljesítette a nézők minden kívánságát.

1939-re viszonylag megnyugodtak a kedélyek, és olyan alkotások születhettek, mint az Elfújta a szél (amelynek megbuktatását minden erejével igyekezett elérni a sajtó, ám végül mégis 9 Oscart zsebelhetett be). Az alkotók között pedig olyan nagy művészek tűntek fel, mint Alfred Hitchcock, Charlie Chaplin és Orson Welles. (A rendszer igazságtalanságát itt az jelzi, hogy ezeknek a nagy filmeseknek több, mint 30 évet kellett várniuk az AMPAS elismerésére.)

Újabb válságkorszak

A II. világháború kitörésekor a filmgyár is hatalmas pofont kapott: a gazdaság válsága miatt drámai mértékben visszaesett a filmek forgalmazása, főképpen azért, mert Hollywood elvesztette jelentős európai felvevőpiacainak nagy részét. A működés érdekében pedig a producerek sokszor kénytelenek voltak független filmesekhez fordulni segítségért. Ezt látva nagyon sok tehetséges alkotó is úgy döntött, szabadúszóvá válik. Ez azért volt nagy fenyegetés a producerek számára, mert a Hollywoodban az addig oly jól működő szerződéses rendszer ezzel a nagymértékű függetlenedéssel alapjaiban megingott.

A témaválasztás sem volt kedvező ezekben az években: a háború ugyan megtermékenyítette az alkotók fantáziáját, de csak nagyon kevés alkotás születhetett ebben a témában, mivel az emberek reakciója kiszámíthatatlan volt. Ezért leginkább csak dokumentumfilmek, tudósítások forgatására szorítkoztak a filmgyártás életben tartásának érdekében.

Az 50-es években egy újabb csapás következett, most elsősorban a mozik látogatottságára: a televízió megjelenése. Habár a filmekben olyan csillagok tündököltek, mint a rövid életű James Dean vagy Marilyn Monroe, a moziba járók száma egyre inkább visszaesett. Hollywood azonban ügyesen túllendült a problémán: együttműködött a televízióval, és az 1952-es Oscar-gálát már a tévében vetítették a szokásos rádióadás helyett.

Békés alkotóévek

A 60-as évek egyértelműen a hollywoodi mércét meghaladó remekművek és azok nagyszerű alkotóinak virágkora volt. Ekkor olyan filmek kerültek a piacra, mint a West Side Story, a Bonnie és Clyde, az Arábiai Lawrence és a Cleopatra, a reflektorfényben pedig olyan hírességek tűntek fel, mint Barbara Streisand és Katharine Hepburn. Ez egy olyan korszak volt, amely inkább a független filmkészítőkbe helyezte a bizalmát a hollywoodi, futószalagon gyártott filmek helyett.

Ismét napvilágra kerültek a faji kérdések is az Egyesült Államokban, amelynek visszhangját némileg tompította az, hogy Sidney Poitier, a színes bőrű színészek közül elsőként, átvehette az aranyszobrocskát.

A 70-es évek természetesen leginkább egyetlen téma, a vietnami háború körül forgott. Ekkor azonban nem csak háborús filmek tömkelege került a piacra, de a rajongók és maguk a sztárok is visszautasították az Oscar-gálák fényűző álomvilágát. Több nyertes meg sem jelent a gálákon — vagy ha mégis, nem az ünneplésre, hanem inkább a harcos jelszavakra helyezte a hangsúlyt.

Ebben az időszakban azonban a háborús filmek mellett olyan alkotások is születtek, mint a Száll a kakukk fészkére és a Keresztapa.

1975-ben pedig megjelent az a film, amely megváltoztatta az egész hollywoodi felfogást: ez volt Steven Spielberg Cápa c. filmje, amelynek bemutatása után más rendezők is bele mertek vágni a kockázatos vállalkozásokba és a nagyobb attrakciókba. Olyan rendezők kezdték meg ekkor pályafutásukat, mint a már említett Steven Spielberg, George Lucas, Francis Ford Coppola és Martin Scorsese.

A szervezett munkaerő lázadása

Az 1980-as évek mitikus, múltba tekintő alkotásokat hoztak be a piacra. Ám ebben az időszakban történt még valami: 1988-ban a forgatókönyvírók, megelégelve azt, hogy semmibe veszik őket és munkájukat, fellázadtak, és csaknem 22 hétig tartó sztrájkkal fejezték ki elége-detlenségüket.

Hogy mi volt az ok? A bonyodalom kezdete négy évvel előbbre, 1984-re tehető, amikor is egy elhamarkodott megállapodás született a forgatókönyvírók és a filmstúdiók között. A szerződésben foglaltak értelmében, ha a forgatókönyvírók bármely munkájából készült film vagy sorozatepizód megjelenik videón, ők minden eladott példány után mindössze 3 centet kapnak a bevételből.

A hibát tehát ők követték el, hiszen alábecsülték a videóeladások népszerűségét (hogy az azután hatalmas iparrá fejlődött DVD-eladások és internetes letöltések csillagászati összegekben mérhető hasznát már ne is említsük).

Az akkor sztrájkba lépett szak-szervezet, a WGA 22 hétig tartó munkabeszüntetése több, mint 500 millió dolláros veszteséget hozott az amerikai filmiparnak, és mivel azóta ez a birodalom nagyobbra növekedett, nőtt vele a kockázat is. Ma már 1 milliárd dollár az a minimum, amit a filmgyártók veszthetnek egy ilyen sztrájk során. A probléma akkor azonban megoldódott, és 22 hét után az írók újra felvették a munkát, és újra nyereségessé tették az amerikai film-gyártást. 2007-ben azonban…

November 5-én, pontosan 0 óra 1 perckor a WGA (amelybe egyébként két szakszervezet: a WGAe [kelet] és WGAw [nyugat] tartozik) írói újra letették a tollat, és több, mint 14 hétig fel sem emelték újra.

2008.február 13-án azonban, a 100 napig tartó sztrájk után a szakszervezet 92,5 %-a úgy döntött, hogy visszatérnek a munkához. A WGA és a stúdiók ugyanis megegyeztek abban, hogy a forgatókönyvírók ezentúl a munkájukkal arányosan fognak részesülni a forgalmazott termékek bevételeiből.

De hogy miért is sztrájkoltak majdnem 14 héten keresztül az írók?

A 100 nap folyamán egyszerű követeléseket fogalmaztak meg: az akkori szerződésben levő összeg (4 cent) kétszeresét szerették volna kapni a hatalmas összegeket kitermelő eladásokból. A ma forgalmazott termékekből származó bevétel ugyanis mára már jóval meghaladja az 1988-as összeget, hiszen az internet elterjedésével szinte mindenhol (és mindenféle formában) hozzájuthatunk az anyagokhoz.

Ilyen lehet pl.: a DVD-k eladása, a kézben elférő, digitális lejátszóra letölthető filmek és sorozatok digitális forgalmazása, a TV-csatornák reklámokkal teletűzdelt, letölthető sorozatai és csak az interneten nézhető ’webisodes’-ok, vagyis ’web episodes’-ok forgalmazása.

A Mozgókép- és televíziós producerek szövetsége (AMPTP) a demonstráció befejeződésének ellenére azonban még mindig úgy gondolja, hogy a forgató-könyvíróknak nincsen oka jogot formálni a letölthető sorozatepizódokra, hiszen azok csak a tévétársaságok marketingeszközei, és ezért ez már nem tartozik a WGA befolyása alá.

Az írók ezzel szemben úgy gondolják, hogy a reklámcégek hasznot húznak az ő szellemi termékeikből azzal, hogy teletűzdelik reklámokkal, és a világhálón terjesztik őket.

Természetesen a WGA a 2007-2008-as sztrájk idején nem maradt magára a lázongásban. Az ő szerződésük 2007. október 31-én járt le az AMPTP-vel, de még ebben az évben a színészek (SAG) és a rendezők (DGA) szerződése is érvényét veszti, és bár a forgatókönyvírók befejezték a sztrájkot, a másik két szakszervezet bármikor úgy dönthet, hogy abbahagyja a munkát és egy időre az utcára vonul. Ekkor törhet majd ki az igazi botrány a filmgyárban.

Az írósztrájk ugyanis hatalmas veszteséget okozott Hollywoodnak: egyes feltételezések szerint mindössze 380 millió dollár a bevételkiesés, többen azonban 1,5-2 milliárd dollár fölé becsülik ezt az összeget.

És hogy ennek milyen hatásai vannak a jövőre nézve?

A hatalmas pénzügyi károk mellett — egyes feltételezések szerint — Hollywood álomra hajtja majd a fejét rövid időn belül. Ha ez azonban nem történik meg — és a jelenlegi állás szerint egy ideig nem fog —, a filmipar halad tovább a kitaposott ösvényen. A 14 hetes írósztrájknak azonban még így is beláthatatlan következményei lesznek.

A változások már érezhetőek is, hiszen ABC, a CBS, a FOX, az HBO, a Lifetime és az NBC televíziók sorozatai egyelőre állnak.

A legtöbb sorozat forgatása körülbelül az évad felénél abbamaradt, így a nagyobb adók nem tehetnek mást, mint hogy a már régebben bemutatott évadokat kezdik el újra, és hogy kitöltsék a műsoridőt, régebbi filmeket kezdenek vetíteni, természetesen fő műsoridőben.

A sorozatok forgatási munkálatait ugyan már megkezdték, és sok sorozat visszatérésének időpontját is kitűzték már, de a producerek még mindig nem látnak tisztán. Sok sorozat, például a 14. évadot taposó Vészhelyzet, ezzel a néhány hónapos kimaradással elköszön a nézőktől és nem tudni, indulnak–e majd újabbak.

A sorozatgyártás három hónapos leállásának következménye tehát egy nagyon gyenge nyári folytatás lehet, és a következő, vagyis 2008-as őszi pilot-szezon kitolódik sokkal későbbre, a legrosszabb (ez persze nézőpont kérdése) esetben pedig teljesen el is marad. Ez hatalmas érvágás lenne mind Hollywoodnak, mint a tévétársaságoknak, nem is beszélve a rajongókról, akik talán ezek után tévénézés helyett valami értelmesebbe fognának.

Egyelőre azonban úgy tűnik, Hollywood talpon maradhat. Igaz, a 2008-as Golden Globe gála csúfos kudarcba fulladt, hiszen mindössze egy 28 perces sajtótájékoztató keretében jelentették be a győzteseket, akik el sem mentek a tiszteletükre rendezett ünnepségre, a legnagyobb attrakciót azonban megtartották.

Sokan féltek ugyanis attól, hogy a sztrájk miatt az Oscar-gála sem kerülhet megrendezésre, ám félelmeik alaptalannak bizonyultak. 2008.február 24-én ismét vörös szőnyeg borította a Kodak Színház bejáratát, ahova beérve a filmesek egy hatalmas díjátadó-show keretében ünnepelhették meg önmagukat — 80. alkalom-mal.

Ez tehát az álomgyár jelenlegi helyzete. Hogy vége lesz–e valaha, és ha igen, mi marad utána, még bizonytalan. Egy azonban biztos: az álomgyár örökké a filmtörténelem jelentős része marad majd.

Kovács Janka

Mivel a dohányzást magát, mint káros cselekvést meglehetősen nehéz lenne teljesen betiltani, ezért a visszaszorítására irányuló intézkedések a másik oldal, a nemdohányzók jogainak hangoztatásával kívánnak eredményt elérni. Egyre több vizsgálat mutat rá ugyanis, hogy a passzív dohányzás nagyjából kétszer olyan káros, mint az aktív. (Passzív dohányzáson a dohányfüstnek — a mellékfüstnek és a dohányos által kifújt füstnek — a nemdohányzók által történő belélegzését értjük.) A cigaretta mellékfüstje nagyobb mennyiségben tartalmaz mérgező, rákkeltő és ingeranyagokat, mint a főfüst, amit a dohányos a tüdejébe szív. Egyes kutatók mindebből olyan — talán azért túlzó — következtetéseket vonnak le, hogy a dohányzó mellett közvetlenül tartózkodó nem-dohányzó élete halálos veszélyben forog. Az mindenesetre igaz, hogy a zárt helyiségek levegőszennyezettségének elsődleges forrása a dohányfüst, és hogy a passzív dohányzás következményeként növekedhet a szívbetegség, illetve a tüdő- és orrüregi rák okozta halálozás mértéke. Felmérések szerint évente 2300-an halnak meg Magyarországon passzív dohányzás következtében, és ebből 1000-en még sosem gyújtottak rá életükben.

Ezzel a törvénnyel azonban nem csupán a nemdohányzók egészségét kívánják megvédeni. A dohányzás visszaszorítására törekednek. Ez is érthető. Hazánk ugyanis vezető helyet foglal el a dohányzás előfordulásának tekintetében Európában. A férfiak 42%-a, a nőknek 28%-a gyújt rá minden nap, és majdnem minden második serdülő cigizik rendszeresen. Évente pedig mintegy 28 000-en halnak meg dohányzás miatt.

Írországban a már egy ideje működő törvény komoly eredményeket hozott: a megkérdezett egykori dohányosok 80 %-a mondta azt, hogy a leszokásra a korlátozó jogszabályok késztették, és 88 %-ukat szintén ezek segítették, hogy ne kezdjék újra. Amerikai vizsgálatok kimutatják, hogy egy ilyen törvény bevezetése következtében 3-4 %-kal csökken a cigarettafogyasztás egy országban, a dohányfüstmentes politikák hatékonyságával foglalkozó tanulmányok szerint pedig az össznépességre számítva a dohányzás gyakorisága 10 %-kal lesz kevesebb.

Az Unió által megszabott irányvonal tehát azt a szemléletet hordozza, hogy „minden európai polgár számára egyenlő módon legyen biztosítva az egészséges beltéri levegőhöz való jog”. Mindeközben azonban a dohányzók érdekeit egyértelműen figyelmen kívül hagyják. Ha ebben a témában egyenlőségről és jogokról esik szó, úgy tűnik, ezek kizárólag a saját és környezetük egészségét nem károsító (vagyis nemdohányzó) emberekre vonatkoznak. Márpedig, amíg a dohányosokat kisebbségnek¹ tekintik (ami általában véve is diszkrimináló, lealacsonyító kifejezés), nekik is kijárnak bizonyos jogok. Mégis érdekes, hogy más (etnikai vagy vallási) kisebbségekkel szemben a dohányosok nem hogy újakat nem kapnak, hanem a még meglévőket is igyekeznek elvenni tőlük. Nem arról van szó ugyanis, hogy a dohányzók ne lennének tisztában tevékenységük ártalmasságával. Olvasni tudnak: a cigarettákon és egyéb dohány-termékeken már jó ideje kötelező feltüntetni a káros anyagok mértékét, valamint azt a tényt, hogy a dohányzás egészségtelen. A dohányzók szabad akaratukból cselekszenek, mikor rágyújtanak, és többségükben elfogadják azt is, hogy szokásuk gyakorlására nincs korlátlan szabad-ságuk, mert az pontosan addig tart, amíg másokat nem zavarnak vele.

Éppen ezért a zárt vendéglátói egységek, illetve alkoholmérő helyek egy része már régóta nemdohányzó, valamint léteznek olyan helyiségek, amikben a dohányzó és nemdohányzó részleg el van különítve egymástól. Természetesen ezek függönnyel való elszeparálása nem megoldás, mint ahogy azt egyes helyeken kissé pofátlanul megteszik, de ha kellő távolságban vannak egymástól és még egy megfelelően működő szellőztető berendezés is dolgozik, akkor a passzív dohányzás lehetséges ártalmai a nemdohányzókra nézve elenyészők (állítólag egy ilyen szerkezet több mint 90 %-ig tisztán tartja egy helyiség légterét). Sajnos idáig csak elvétve találkozhattunk olyan éttermekkel vagy bárokkal, ahol a körülmények ideálisak lennének ezen a téren, ám ahol normálisan megoldották, ott nem nagyon lehet panaszkodni, mert tényleg rendesen működik a dolog. A dohányzási kérdésre tehát a legésszerűbb válasz mindenképpen ez lenne: legyenek dohányzó és nemdohányzó helyek, illetve olyanok, ahol a szellőztetés és elkülönülés tökéletes — így a dohányosoknak és nem dohányosoknak egyaránt lehetőségük lenne olyan környezetben kikapcsolódni, amilyenben szeretnének.

Mindenesetre, ha a törvény a jelenleg tervezett formájában hatályba lép, a vendéglátósoknak jelentős forgalom-visszaeséssel kell számolniuk, ez pedig az előzetes becslések szerint a 40 %-ot is elérheti. A vidéki, eleve kisebb forgalmat bonyolító vendéglátóipari egységek számára az anyagi veszteség akár olyan mértékű is lehet, hogy meg kell majd szüntetniük működésüket. Azon országokban, ahol a jogszabály már érvényes, az eddigi tiltások egy-másfél év alatt átmenetileg 15-30 %-os bevétel- és egyben adókiesést jelentettek a vendéglátóiparban. A vendéglősök hevesen tiltakoznak is a törvény ellen, ezen felül úgy gondolják, a dohányzók száma ezek után sem lesz jelentősen kevesebb.

Itt érdemes szóba hozni a dohányzás egyéb formáit, melyek akár nagymértékben elterjedhetnek a törvény életbe lépése után. Az egyik új, közkedveltségnek örvendő hóbort a vízipipázás, amely egyelőre még csak a fiatalok körében divat. Teaházakban, ahol a cigarettázás és pipázás már most is tilos, egyre többször találkozhatunk a jelenséggel. Ennek oka, hogy ez a fajta dohányzás elméletileg ártalmatlanabb a környezetre nézve, mint például a cigizés, mivel káros anyagokból kevesebbet tartalmaz, ami meg mégis van benne, azt a víz kiszűri a füstből. Ezenkívül mellékfüstje kis mértékű, a dohányos által kifújt füst aromája pedig kellemes (egy erős füstölőéhez hasonló), kátrány egyáltalán nincs benne, így a passzív dohányzás veszélye alacsony. Ha mindez igaz (bár mostanában vizsgálják a dolgot, és a napvilágra került információk alapján sajnos egyre inkább kétséges), akkor ebben a formában valószínűleg továbbra is lehet majd dohányozni nyilvános, zárt helyeken — persze csak ott, ahol a működtetők megengedik. A vízipipa dohánya tartalmaz nikotint, tehát a függőség kialakulhat irányában, ezért a pipázók és cigizők közül sokan áttérhetnek a füstölgés e fajtájára. Hátránya viszont, hogy meglehetősen időigényes elfoglaltság, mivel mindaddig szívni kell, amíg a hőt termelő széndarab ég.

A másik lehetséges alternatíva az elektromos cigaretta. Tulajdonképpen egy olyan szerkezet ez, amivel a dohányos csillapítani tudja nikotin-éhségét, mégpedig a dohányzás szokásos műveletének kihagyása nélkül. Ez fontos, hiszen a cigi nagyobb mértékben okoz lelki függőséget, mint testit, és ehhez szorosan hozzátartozik a mozdulatsor. A készülék akkumulátorral működik, és nikotinpatront kell belehelyezni, amiből egyfajta mikroporlasztási eljárással, oldott állapotban, vízgőz segítségével jut a szervezetbe a nikotin. Különböző erősségű és ízesítésű patronok léteznek, ezekből egy csomag körülbelül egy doboznyi cigarettának felel meg. Mindezek mellett úgymond teljesen egészséges, mert káros vagy rákkeltő összetevők (szén-monoxid, nitrogén-dioxid, hidrocián sav, ólom, arzén, kátrány) sincsenek benne. Mivel egyáltalán nem füstöl, passzív dohányzás semmilyen formában nem alakulhat ki. Így pedig lehetővé válik, hogy bárhol, bármikor elszívjon az ember egy szál cigit, anélkül, hogy bárki egészségét veszélyeztetné, vagy bárkit zavarna a füsttel. Ha tehát egy dohányos hosszabb időre zárt térbe kényszerül, mondjuk egy több órás baráti kocsmázás alkalmával, akkor sem kell megvonnia magától a szükséges nikotinadagját, és nem muszáj otthagynia társaságát sem, hogy odakint rágyújtson. — Megjegyzem, mindez lenyűgöző, csak éppen az nincs meg benne, ami a dohányzást teszi: a dohány. Kissé erős párhuzamot vonva, az elektromos cigaretta olyan, mint a guminő: bizonyos igényeket kielégít, de a lényeg hiányzik belőle. Mert külsejére és méretére hiába nagyon hasonló ez a „készülék” a cigihez, hiába kelt hasonló érzést szívása közben, mint az igazi (még egy led is világít a végén, mintha parázslana), egy ténylegesen dohányzóban még csak placebo²-hatást sem képes kiváltani. Persze eredetileg az e-cigit a dohányzásról való leszokáshoz találták ki. És talán tényleg ez rá a legjobb módszer, mert a nikotin-tapaszhoz képest ad valami pluszt is — a cigarettázás látszatát. A lényeg, hogy az egyelőre még csak interneten megrendelhető találmány nemsokára valószínűleg bioboltokban, trafikok-ban, élelmiszer- és ajándékboltokban is kapható lesz.

A fenti lehetőségekkel élni lehet. Továbbra is sok mindent lehet csinálni, hiszen nem arról van szó, hogy egy mindenre kiterjedő, általános tiltás kerül bevezetésre. A nyílt közterületek nagyobb részén és otthon 2009-től is megengedett lesz a füstölgés.

Kérdés viszont, hogy meddig. Dombóváron, Szekszárdon és Hódmezővásárhelyen tudniillik már az utcán sem lehet akárhol rágyújtani, Kaposváron pedig június 1-jétől tervezik ugyanígy szigorítani a közterületen való dohányzást. Ez annyit tesz, hogy ha valakit a felállított „dohányzásra kijelölt hely” tábla három méteres körzetén kívül kapnak cigizésen a közterület-felügyelők, az 3-tól 20 000 Ft-ig terjedő pénzbírságot köteles fizetni. Egy ilyen teljes körű tiltás idővel minden megyében, faluban és városban megjelenhet. A helyzet ebben az esetben már nem helyi szintű lesz, nem csak a jogszabály mellett döntő önkormányzat lesz okolható érte. Olyan tendencia ez, ami egyre inkább folytatódik, egyre szélesebb teret nyerve magának — nem csak Magyarországon, hanem az EU-ban és az Egyesült Államokban is. A dohányzáshoz való jog — egy kisebbség joga — szép lassan el fog sorvadni.

Még egyszer: a probléma nem abban áll, hogy egyes emberek egészségesen akarnak élni, mások meg nem. Az egészséghez való jog egyértelműen természetesebb és előbbrevaló óhaj, mint a dohányzáshoz való — de most egy embercsoport ezen jogát nem pusztán érvényesíteni akarja, hanem kiszélesíteni, még-pedig úgy, hogy egy másikéit megnyirbálja. A dohányfüstmentes politika ugyanis mindinkább agresszív és uszító jellegű, abban az értelemben, hogy egy évszázados hagyományokkal rendelkező (bár tudjuk: káros szokást gyakorló) tömeget egyetemesen rossznak, a társadalom rákfenéjének kiált ki. Ráadásul komoly támadási felületeket biztosít ellenük azzal is, hogy a különböző leszokásról szóló reklámok révén a dohányzókat teljességgel jellem- és akaratgyengének tünteti fel az emberek előtt: hiszen csak nagyon keveseknek sikerül segítség nélkül, maguktól leszokni; és a dohányárukra biggyesztett fekete keretes szövegek is azt mondják, hogy az abbahagyáshoz segítséget kell kérni. A nemdohányzó emberek pedig erre a gondolatra építve egyfajta missziót indítanak útjára, melynek lényege, hogy a dohányos kisebbséget felszámolják — arra hivatkozva, hogy ők tulajdonképpen a dohányzók egészségét és jövőjét akarják megmenteni. De, miképp azt fentebb leírtam, a dohányzás illetve nem dohányzás teljesen egyéni döntésen alapszik, mint ahogy az is, hogy valaki abbahagyja-e, avagy nem.

Dohányzást korlátozó intézkedésekre természetesen szükség van. Nem csupán a nemdohányzók védelme, hanem például az utcai szemetelés csökkentése érdekében is. Pontos adat ugyan nincs arra vonatkozóan, hogy a dohányosok által eldobott csikkek hány százalékát teszik ki az utcákon gyülemlő szemétmennyiségnek, de arányuk mindenképpen magas. Ráadásul egy játszótéren nemcsak összképromboló hatású, de a gyerekekre nézve még veszélyes is, hiszen a füstszűrőben lerakódott káros anyagok nem éppen áldásos tevékenységüket fejtik ki, ha valaki mondjuk a szájába vesz egyet (ez az eshetőség pedig a kisgyerekeknél határozottan fennáll). Nem vitás, mindezt valahogy orvosolni kell. De ameddig a dohányzással kapcsolatos kérdések jogi vonatkozásban merülnek fel, pont azé a csoporté nem lenne elhanyagolható, amelyiket az ügy leginkább érinti: a dohányosoké.

Oravecz Gergely

Jegyzetek

1. Kisebbségnek nevezünk egy nagyobb közösségen belül többé-kevésbé elkülöníthető, sajátos azonosságtudattal rendelkező (pl. etnikai, vallási vagy egyéb) csoportot, ha annak létszámaránya a nagyobb közösségen belül az egyenként vizsgált sokaságok nagyság szerint sorbaállított listájának az alsó végén szerepel, (a csoportok számától függően valahol az 1-49% között van).

2. Olyan orvosi művelet vagy készítmény, mely a páciens állapotának javítását kívánja elérni valódi beavatkozás vagy hatóanyagok nélkül, pusztán a kezelésbe vetett hit által. A placebo tehát „látszólagos gyógyszer”, amely azonban sokszor – lelki úton – tényleges javulást tud elérni. Itt úgy értem, hogy a dohányosok minden igényét azért nem elégíti ki, mert tisztában vannak vele, hogy nem igazi.

Források, hivatkozások:

http://www.hirtv.hu/belfold/?article_hid=158295

http://www.egeszsegkalauz.hu/alkalmazas.xhtml

http://ecigi101.shp.hu/hpc/web.php?azonosito=ecigi101&oldalkod=yf5oPbDLiU

http://home.fazekas.hu/~homa/archiv/dohany.html

http://www.egeszsegkalauz.hu/vizipipazas-veszelyei.xhtml

http://www.fustolgok.hu/actuals/26

http://hu.wikipedia.org/wiki/Placebo

http://index.hu/politika/belfold/tiloscigizni/

http://hu.wikipedia.org/wiki/Kisebbs%C3%A9g

FÜGGELÉK

Az almaszedésről és az almaszedőkről.

Arcod verejtékével. A gépeket azért találták fel. A gépek célja, és a technikáé, hogy az ember üdvösségén munkálkodjék. Amióta a gyárakban a gépek dübörögnek, a földre kevesebb verejtékcsepp hull. A gép célja, hogy az ember helyett minden munkát elvégezzen. Ma még nem értük el a technikának azt a fokát, hogy a gépek a munkát elvégezzék. Ilyen munka az almaszedés is. Szeptemberben a gazda két hétig is reggeltől estig kénytelen az almát szedni, amit a célszerű gép talán egy félóra alatt elvégezhetne. A kérdés természetesen, hogy lehetséges-e olyan gépet szerkeszteni, amely az almát leszedi, kosárba rakja, nagyság és érettség szerint. Ma a gazdának az almát még kézzel kell szedni, ez igen fáradságos és verejtékes munka.

Amikor az ember az első almát leszedi, azt mondja, ebben az évben ez az első alma, amit leszedtem. Külön-legesen nevezetes alma ez. Amikor a másodikat szedi, azt mondja, nini, milyen féloldalas és varos, ez egyike lesz a legcsúnyábbaknak, és akkor ez is különösen nevezetes lesz. Ez a harmadik, íme, színben egyike a legszebbeknek, ez a negyedik arányokban a tökéleteshez áll közel, ha nem is nagy. Amott van egy, az színben is, alakban is szép. Amaz pedig nagyságban minden bizonnyal az első között lesz. Ez most nehéz szedés lesz, az ágra kell hasalni, messze kinyúlni. Kettő van együtt, ó, még a harmadik is, a levél mögött volt. Mindhárom megvan, egy se pottyant le. Az egyik hatalmas és gömbölyű, hibátlan, a másik apró, a harmadik féloldalas, magházába a féreg beleharapott, de azért megérett. Éljen az almaszedő! Már kilenc almát szedett le, és még egy sem esett a földre.

Az almaszedés érdekfeszítő foglalkozás. Egy kosár már tele van, a másik félig. Az almának, ha ki akar tűnni, egyre szebbnek és nagyobbnak kell lennie. Minden almából csak egy van, mint ahogy minden emberből is csak egy.

Az almákat nemcsak dicsérni, hanem megfelelő szavakkal dorgálni is kell. Ha az almaszedő olyan gyümölcsöt szed le, amelyen barna folt van, akkor szelíden meg kell feddeni, azt kell mondani, ezt igazán nem tartom helyesnek. Az almát általában nem lehet magázni, ahogy Istent, az állatot és a gyermeket sem lehet. Az almaszedő az almával tréfálhat is, mert vannak igazán furcsa alakú almák, például a segges alma, pontosan olyan, mint valakinek a gömbölyű feneke, néha egyik orcája pufókabb, mint a másik. Erre az almaszedő az almát kineveti, össze is szidja, de aztán megsimogatja, nem baj, de aztán jó édesre érjél, úgyis én eszlek meg, ilyen almát nem lehet eladni. Az almák általában, amíg nem egészen érettek, befelé fordulnak, és az ember csak hátukat látja. Minél érettebb az alma, annál inkább kifelé fordul, végül a teljesen kész alma olyan, mint az arc vagy a virág, éspedig a legtöbb alma mosolyog, ízének, illatának teltsége nyilatkozik meg így. Az ember csak olyan almába harapjon, amelyik nevet, mert az kínálkozik.

Mikor az ember az almát leszedte, és a kosárból a szalmára szép sorjába rakja, úgy, hogy az almák egymást ne érintsék, de egymástól nagyon távol se legyenek, mert az almák is szeretik, ha egymáshoz közel vannak, mint az állatok vagy az emberek. A legjobb olyan aránylagosan elhelyezni, ahogy a házastársak az ágyban egymás mellett feküsznek, ha karjukat kinyújtják, egymást elérik. Akkor az almaszedő sorra felismeri az almákat. Ez volt az a varos alma, ez volt a pufók, ez volt az arányos, ez az óriás, még egyszer megdicséri őket, vagy vicceket mond nekik, mert az almák értik és szeretik is, ha hozzájuk beszélnek, és ha valaki velük tréfál. Ha az ember megszidja őket, szégyenlik magukat. Vigyázni fogok rátok, minden héten megnézlek benneteket. Túl gyorsan ne érjetek, jobb, ha csak február végén, megértettétek? Az almák hallgatnak, és az utasításhoz alkalmazkodnak, mert az almák nagyon szelídek és engedelmesek.

Jávorka

(Megjegyzés:

Ez a furcsa szakcikkszerűség Hamvas Béla Karnevál című regényében olvasható. Az egyik mellékszereplő, Jávorka írja egy folyóirat számára, amelynek szerkesztőit véletlenül ismeri. És a szerkesztők — tulajdonképpen viccből — le is közlik. Jávorka pedig örül.

Vicc, paródia, persze. Mosolyogtató. De másfelől meg különösen szép szöveg.

Éljen az almaszedő! És éljen a szakcikkíró.)

Tartalom

Januári indulásunkhoz képest (Oravecz Barna) 1

Félelem és reszketés… (Kovács Janka)….... 2

Élvezet receptre? (Hudra Mónika) 6

A salsa (Gracza Abigail) 11

Piszkos bombák (Gergely Krisztián) 13

Hollywood története (Kovács Janka) 14

Mindent szabad, ami nem tilos (Oravecz Gergely) 22

Az almaszedésről és az almaszedőkről (Jávorka). 27

A lapot szerkesztik:

Oravecz Gergely

Oravecz Dénes

Címlapfotó:

Oravecz Dénes

Szent László Gimnázium, Budapest

Felelős kiadó:

Sárkány Péter igazgató

A Hegymenet-kört vezeti:

Oravecz Barna

Foglalkozások: csütörtök délutánonként a könyvtárban

rak.hegymenet.lap@gmail.com

ára: 50 Ft

RAKLAP

A HEGYMENET-KÖR SZAKLAPJA