a Szent László Gimnázium szaklapja

3. szám

2008. május

Itt a nyár. Szeretnénk stílusosan, vagyis egy komplett számmal búcsúzni. Ez az összeállításunk olyasféle, mint a korábbiak. Elvileg módszereink is változatlanok: ugyanúgy témákat vadászunk, anyagot gyűjtünk hozzájuk, megírjuk egyszer, kétszer, háromszor; párszor összeülünk veszekedni is; a végén aztán valamilyen szövegvariánsban megállapodunk, és az lesz a cikk. Jelen esetben mindez turbó fokozaton történt, egyes lépcsőfokok kényszerűségből ki is maradtak; de az írásokon talán nem látszik nagyon a sietség.

Minden más is változatlan a lap háza táján. Nagyjából most is ugyanannyian vagyunk. Használható véleménnyel ezúttal is kevesen tiszteltek meg minket. A terjesztésben, népszerűsítésben is kevesen segítenek.

De mindez nem számít: így is elfogyott 150 példány az előző számból.

(És be is folyt a becsületkasszába kb. 80 darab újság ára. A különbözet nagyjából az „elkelt” mennyiség fele. És ez az a mozzanat, amit mi szerkesztők nem értünk sehogy, de nem is akarunk érteni. A könyvtárban bárki elolvashatná a lapot, ha sajnál rá ötven forintot, vagy ha épp nincs neki. — Mellesleg minden forint, ami befolyik, a könyvtárban köt ki: olvasnivaló lesz abból is.)

Mindegy, jön a nyár. Fogadjátok szeretettel ezt a számot is. Az ára változatlan. A bevételre igényt tartunk.

Oravecz Barna

Mi az élet súlya?

Létezik egy elmélet, amely szerint az emberi lélek kereken 21 grammot nyom, és ez halálunk pillanatában teljes anyagi mivoltában távozik testünkből. A teória majdnem egy évszázada biztosan tartja magát, azonban a mai napig nem tudható, hogy tudományosan mennyire megalapozott ez az állítás.

A kérdéssel sokan, sokféleképpen foglalkoztak már különböző kísérletek keretében. A tézis megteremtője Duncan McDougall amerikai tudós volt, aki leginkább bizarr ember-, majd állatkísérleteiről vált híressé. Materialista elgondolásának megfelelően ugyanis az embereknek, ha valóban van lelkük, akkor az mint anyag van jelen a testükben, és ebből kifolyólag súlyának mérhetőnek kell lennie.

Elméletének bebizonyítására egy különleges kísérletet eszelt ki: megfigyelte, hogy a súlyos tüdőbajban szenvedő emberek végóráikban már nem, illetve alig mozdulnak meg, ezért esetükben a testsúlyvesztés lehetősége is meglehetősen kicsi. Ágyakból, az akkori viszonyokhoz képest pontos orvosi mérlegeket fabrikált, majd erre fektette tuberkulózisban haldokló betegeit, akiknek testsúlyát összesen kétszer mérte meg: néhány perccel haláluk előtt, majd ugyanennyi idő elteltével haláluk után is. Az eredmény számára is meghökkentő volt: a vizsgált hat ember közül négy bizony könnyebb lett, méghozzá pontosan 21 grammal.

MacDougall azonban nem elégedett meg ennyivel, elméletének bizonyításaképpen más eszközhöz is folyamodott: a próbának 15 épp elpusztuló kutyát is kitett, mivel vallásos meggyőződése szerint az ebek nem rendelkeznek lélekkel. A végkifejlett ebben az esetben is igazolta a tudós állítását: a kutyák ugyanis egyetlen grammot sem veszítettek tömegükből.

Mivel alapos kísérletező volt, és két sikeres próbálkozással nem elégedett meg, a tudós saját magán is elvégezte a kísérletet, természetesen a halál beálltának kihagyásával. Betegeinek mérlegágyára feküdt, és megpróbált annyi levegőt kilélegezni, hogy biztosan veszítsen tömegéből. Ez a terv azonban sikertelennek bizonyult, és kiderült számára, hogy nem a levegő távoztával állt be ez a ,,szignifikáns” változás az eltávozottak testében.

„A lélek súlya gyakorlatilag az utolsó lehelet távozásakor hagyja el a testet. A nyugodtabb természetű emberekben azonban akár egy percig is ott maradhat.” Így írt kísérleteiről a tudós, akinek híre hamar elterjed az American Medicine 1907 áprilisi számában publikált cikke után, és akit az utókor csak megmosolyog.

Az elmúlt száz évben ugyanis rengeteg támadás érte az amerikai orvos elméletét: a felmerülő problémák között szerepelt, hogy a megvizsgált alanyok száma és az eltávozott lélek súlyára vonatkozóan felállított aránypár nem volt mérvadó. Legalább 20 haldoklón kellett volna elvégeznie a mérést, abból legalább 16-nak ugyanezt a hasonló jelenséget kellett volna mutatnia ahhoz, hogy a bizonyítás eredménnyel járjon.

A másik nehézség, ami az utókor vizsgálatai nyomán felvetődött, a halál idejének megállapításához kapcsolódik, valamint ahhoz, ahogyan a betegek elvesztették ezt a bizonyos súlyt. A hat megvizsgált alany közül kettő adatai egészen biztosan elvesztek bizonyos ,,technikai nehézségek” miatt, egy páciens majdhogynem elvesztette a teljes 21 grammot, kettő közülük pedig, bár a halál pillanatában gyorsan könnyebbé vált, később a leadott súly visszatért. Ez azt jelentené tehát, hogy kétszer haltak meg? A másik felvetődő kérdés az, hogy mennyire lehetett precíz Duncan MacDougall 1907-ben? A mai kifinomult orvosi eszközök már könnyedén megállapítják, hogy egy beteg mikor távozik el véglegesen, de ezt száz évvel korábban csak megjósolni lehetett. Mire gondolt tehát a tudós, mikor kimondta: „a halál ideje…”? Sejthalál, agyhalál, szívhalál, esetleg fizikai halál? És bár bizonyítható, hogy MacDougall lelkiismeretesen végigkövette a testsúlycsökkenést okozó paramétereket (verejtékezés, légzéssel távozó nedvesség, széklet- és vizeletvesztés) az eredmény mégsem nevezhető egy tudományos tézis alapjának.

A talány lehetséges megfejtései között azonban egy sincsen, amely valós megoldást kínálna a kérdésre. Robert Stern, a Kaliforniai Egyetem patológusa csak ennyit mondott, mikor megkérdezték a 21 gramm elméletéről: ,,45 éve foglalkozom a halállal, és bizonyos mértékig magabiztosan mondhatom, nem erről van szó”. A doktor röviden ki is fejtette tudományos magyarázatát a témával kapcsolatban: elmondta, hogy az emberi test rengeteget veszít súlyából a halál beállta után, ugyanis a lizoszómáknak nevezett sejt-szervecskékben levő enzimek a szöveteket folyadékká és gázokká bontják szét. Ezért is lehetséges az például, hogy egy tömegsír felnyitásakor robbanás következhet be: az oszló testekből felszabaduló gáz egyszerűen szétveti a sírkamrát.

A hitetlenkedők közül sokan azonban nem MacDougall hipotézisét támadták, hanem egy sokkal alapvetőbb kérdést: létezik-e egyáltalán olyan, hogy lélek. Tudományos magyarázatot ugyanis mindeddig még nem találtak rá.

A 20. század eleji tudós kísérleteire alapozva végeztek kísérletet a pennsylvaniai egyetem professzorai úgy, hogy röntgen-felvételeket próbáltak készíteni a halál pillanatában elszálló lélekről. A próbálkozás azonban nem járt sikerrel, a kérdés nyitva maradt.

Nem sokkal később francia kutatók végeztek vizsgálatokat a lélek létezésével kapcsolatban: EEG készülékre (elektromos agyi aktivitást mérő elektroencefalográf) kapcsolták a megvizsgáltakat, és a következő megállapításra jutottak: ,,az emberi lélek a halál pillanatában valószínűleg egy ismeretlen energia segítségével elhagyja a testet".

Dr. Milan Ryzl, cseh származású amerikai biokémikus, aki parapszichológiával is foglalkozik, egy másik próbafolyamatban, melynek során úgy hipnotizálta kísérletének alanyait, hogy azok halál közeli állapotba jussanak, érdekes felfedezést tett: Az élmény hatására némelyek köd, füst és felhő alakjában látták saját lelküket, míg mások egy csillogó ballonszerű anyag képében. A harmadik csoport tagjai lapos, füstszerű, ám sziluett nélküli alakot láttak a lélek helyén.

A 21 grammot nyomó lélek tehát alighanem csak egy úgynevezett ,,városi legenda”. Szinte kizárólag egyetlen orvos egyetlen vizsgálatán alapszik a tétel, ami, valljuk be, vajmi kevés ahhoz, hogy valós tényről beszélhessünk. Ezenkívül pedig sok fenntartás él az amerikai tudós mérlegének pontosságával kapcsolatban is, hiszen a 20. század elején még szinte lehetetlen volt megfelelő érzékenységű műszert építeni.

A tudományos magyarázat is várat még magára. Ugyanis 1907 óta egyetlen átfogó kutatásról szóló írást sem publikáltak ebben a témában. Ezeknek az adatoknak tükrében tehát teljes bizonysággal kijelenthető, hogy teljes a bizonytalanság. A perdöntő bizonyíték még várat magára, ezért nem kizárható a jelenség létezése, de természetesen tévhit mivolta sem.

Kovács Janka

Források, hivatkozások:

http://www.abc.net.au/science/k2/moments/s1105956.htm

http://baptista.hu/ozd/

http://www.eletforma.hu/?r=7475

http://film.guardian.co.uk/features/featurepages/0,,1150916,00.html

http://www.geographic.hu/index.php?act=napi&rov=6&id=10414

Börtönállapot

A mai börtönök állapotáról keveset hallani manapság. A híradásokat hallgatva az lehet az ember érzése, hogy mintha pont azt nem tudná meg belőlük, mi van odabenn. Az intézmények honlapjaival is ez a helyzet. Találhatóak ott különféle leírások az adott épület történetéről, a végrehajtási rendszer fejlődéséről, eredményeiről, egyes rendezvényekről, ezenkívül statisztikák is olvashatók nagy számban. Természetesen cikkem is főleg ezekből a forrásokból táplálkozik, így én sem írok konkrét személyekről vagy esetekről, nem lesznek nagy leleplezések se, de nem is annyira a statisztikákat kívánom bemutatni, sokkal inkább a magyar büntetés–végrehajtás dolgozóinak és elszenvedőinek a körülményeit, lehetőségeit. Amennyire persze az említett források alapján lehetséges.

Már a cikkem legelején le kell szögeznem, hogy a ’börtön’ szó használata az előbb szándékosan indokolatlan volt. A szót ugyan sokan a büntetés-végrehajtási intézmények egészére értik, azt viszont már kevesebben tudják, hogy valójában mit takar. Kezdésként tehát különbséget kell tenni a büntetés-végrehajtás (a továbbiakban bv.) három fő intézménytípusa: a fogház, a börtön és a fegyház között. Mindhárom a letöltendő szabadságvesztés végrehajtására szolgál, azonban mégse tekinthetők egymás szinonimáinak.

A legenyhébb fokozat a fogház, itt a vétség¹ miatti szabadságvesztést hajtják végre (kivéve, ha visszaeső bűnözőről van szó). Az itt fogva tartottak rövid időre eltávozhatnak az intézményből, részt vehetnek külső munkában, van szabadidejük, valamint szabadon mozoghatnak az épületen belül.

A börtön a fogházról leírtakhoz sokban hasonlít, azzal a különbséggel, hogy itt mindent jobban korlátoznak, tehát a börtönben fogva tartottak majdhogynem teljes felügyelet alatt állnak, nincs szabadidejük, valamint csak az intézmény kijelölt területén mozoghatnak szabadon. Az összes elítéltnek több mint fele börtönben tölti büntetését.

A fegyházakba az életfogytiglanira ítélt emberek, valamint a terroristák, a gyilkosok, visszaesők, stb. kerülnek. Az elítélt folyamatos őrizet alatt áll, sehová nem mehet engedély nélkül (az épületen belül sem), és semmilyen formában nem érintkezhet a külvilággal.

Gyakoriak az enyhébb vagy a szigorúbb fokozatba való helyezést kérelmező előterjesztések (míg az előbbit általában a fogvatartottak kérelmezik, addig az utóbbit inkább az intézetek), ezeknek azonban csak egy részét hagyják jóvá.

A bv. intézetekben fogva tartottak száma az utóbbi időben fokozatosan csökken. Míg 2005-ben 16 300 főt tartottak el az intézmények, addig 2007-ben már csak 14 897 főt (ennek 94%-a férfi). Az elhelyezési körülmények azonban nem sokat javultak a korábbiakhoz képest: az összes intézményben elhelyezhető maximum 11 860 fő fogvatartotti létszámhoz képest még tavaly is 132%-os túltelítettség volt. Ennek egyik oka az, hogy az előzetesen letartóztatottak száma az utóbbi években nőni kezdett.

A bv. állományban nagyjából 8500 ember dolgozik. Érdekükben több intézkedés is született, mint például az illetmények² emelése, az egyenruházat cseréje és a fegyverzeti rendszer modernizálása; ettől függetlenül egyre több dolgozó hagyja ott a szervezetet. Ennek oka az egyes juttatások elmaradása, a jövedelem elértéktelenedése, vagy a nyugdíjas kor elérése, stb. Börtönőrnek jelentkezni azonban még így is megérheti sok embernek, ugyanis az alapfeltétel mindössze a büntetlen előélet, a jó fizikai és szellemi állapot és egy (legalább szakmunkásképzői) érettségi. Meg persze mindenekelőtt a magyar állampolgárság. Mindezért cserébe pedig különféle juttatásokra és kedvezményekre tehetnek szert az ott dolgozók, mint például ruhapénz, szállásbiztosítás, utazási költségtérítés, stb. (a fizetés és egyéb illetmények intézményenként eltérőek).

Előfordulhat olyan furcsa eset is, hogy a személyi állomány (azaz a dolgozók) egyes tagjai ellen indítanak eljárást. Fegyelmi eljárásban csak a kisebb szabálytalanságokat (pl. késés) elkövetőket részesítik, így általában meg lehet úszni egy figyelmeztetéssel, rosszabb esetben egy rend- vagy fizetési fokozatot érintő fenyítéssel. A büntetőeljárás következménye jobb esetben pénzbüntetés, rosszabb esetben akár több évnyi szabadságvesztés is lehet. A büntetés-végrehajtás feladata a bíróságok által hozott ítéletek végrehajtása, célja pedig annak elősegítése, hogy az elítéltek szabadulásuk után újra beilleszkedhessenek a társadalomba. Ez utóbbi elérése érdekében különféle, ingyenes képzésekben részesülhetnek az elítéltek, olyanokban, amelyekért egy szabad embernek általában fizetnie kell. Ezen kívül, mivel sokuk még az általános iskolát se fejezte be, az intézményeken belül lehetőségük nyílik az alapoktól kezdeni tanulmányaikat — de akár középiskolai, főiskolai oktatásban is részesülhetnek. Mindezért pedig megint csak a bv. szervezetek fizetnek. Sok intézmény még a környező főiskolákkal is felveszi a kapcsolatot, ahol a büntetés letöltése után a szabadulók folytathatják tanulmányaikat (a főiskolai képzés persze eleve csak azoknak lehetséges, akiknek az ehhez szükséges iskolai végzettségük már megvan).

Léteznek különféle civil szervezetek is, amelyek arra hivatottak, hogy megkönnyítsék a bent tartózkodók életét. Egyik ilyen alapítvány a Barabbas Társaság. A Barabbas elnevezés — mint honlapjukról megtudhatjuk — a bibliai Barabás nevéből származik. A társaság tagjai szentül hiszik, hogy a bűnözők azért követnek el bűnöket, mert nem jutott számukra más örömforrás. Támogatják tehát a képzésüket, segítenek munkát és szállást találni nekik. A végső cél pedig az, hogy „felnyissák az eltévelyedett emberek szemét”, akik, ha mindez sikerül, nem akarnak majd többé bűntetteket elkövetni, hanem valami értelmesebb elfoglaltság után néznek.

Az elítélteknek lehet magántulajdonuk odabenn, legalábbis jogilag; az intézményeken belül ugyanis sok a lopás. A legkülönbözőbb tárgyakat lehet bevinni, mint például gyufát, öngyújtót, borotvát, varrókészletet, ételt, sőt külön engedéllyel akár hangszert is. Alsó-ruházatról mindenképp nekik kell gondoskodniuk, de például felsőruházat, szúró- és vágóeszköz, hajtógázas palack vagy mobiltelefon nem lehet a tulajdonukban.

Minden rabnak vannak alapvető jogai is, ilyen például a szabad vallásgyakorlás. Sőt, egyeseknek még szavazati joguk is van, például azoknak, akik csak előzetes letartóztatásban vannak³, vagy akik pénzbírságukat nem tudták (vagy nem akarták) kifizetni, és akik ezért elzárásban részesültek. (Ezek után nem véletlen, hogy választásokkor jóval több büntetés-félbeszakítási kérelmet nyújtanak be, mint egyébként, ugyanis a fogvatartottaknak is a bv. intézeteken kívül, a lakóhelyükön kell szavazniuk.) A végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek (azaz elítéltek) azonban egyáltalán nem szavazhatnak.

***

A hivatalos források alapján tehát azt mondhatnánk, hogy ma a ’börtön’ szó már egyáltalán nem bír annyira negatív jelentéssel, mint valaha, hiszen manapság a lényege elsősorban az újrakezdés lehetőségeinek megteremtése, nem a megtorlás (kivéve bizonyos eseteket). Másra utalnak azonban azoknak az embereknek a beszámolói, akik saját maguk is „tehettek egy próbát” a büntetés–végrehajtással (akár jogosan, akár nem). Azt még a hivatalos szervek is elismerik, hogy történnek gyilkosságok, öngyilkosságok, szökési kísérletek az intézetek falain belül, ám a fogva tartottakkal való durva bánásmódról és az intézetekben lévő sajátos hierarchiáról csak álnéven író, volt elítéltektől lehet értesülni különböző fórumokon. Mivel ezek nem mind hivatalos és egyező állítások, ezért írásom elsősorban nem ezekre az adatokra támaszkodik, mindenesetre ez egy létező szempont, és alighanem van olyan fontos, mint az egyes börtönépületek története.

Oravecz Dénes

A fényszennyezés

Az általunk ismert történelem során majdnem minden időszakban folyt valamilyen vizsgálat az égbolt meg-figyelésével kapcsolatban. Először kez-detleges módszerekkel és eszközökkel, majd később kifinomult, érzékeny műszerek segítségével. A kíváncsiság vezette intellektuális kalandból az idők folyamán meghatározó tudományággá vált a csillagászat, hiszen az égitestek megfigyelése révén az emberiség olyan ismeretek birtokába jutott, amelyek nélkül a fizika és a technika nem tarthatna azon a szinten, ahol ma tart. A megfigyelő csillagászatot azonban egy civilizációs ártalom veszélyezteti: a fényszennyezés, mely érzékenyen érinti a hivatásos és amatőr csillagászokat egyaránt. Ezzel együtt a világegyetem eredetére, fejlődésére, az égitestek természetére vonatkozó tudományos kutatások is veszélybe kerültek. A folyamat kulturális értelemben is jelentős értékvesztéssel járhat, azaz részlegesen vagy teljes mértékben elveszíthetjük a csillagos ég pótolhatatlan látványát, élményét, amely természetes esetben az emberiség kulturális örökségét kéne, hogy képezze. Vajon az elkövetkezendő generációk megcsodálhatják-e majd szabad szemmel a Göncölszekeret vagy az Esthajnalcsillagot?

Talán kevesen hallottak arról, hogy a fény, az elektromágneses sugárzás is komoly környezetszennyező forrás lehet. A fényszennyezés nem más, mint az esti égbolt mesterséges fényforrásokkal történő felesleges megvilágítása. Kültéri világítást természetesen számos okból alkalmazunk, többek között biztonsági, sport- és reklámcélra is. Az éjszakai égbolt háttérfényessége folyamatosan emelkedik a légkörből visszaverődő felszíni fények miatt, tehát a túl erős, vagy a felfelé irányuló szabadtéri fényforrások által. A fölfelé irányuló fény jelentős része ráadásul kárba ment energia. Jól megtervezett és telepített világítótestekkel nem csak az égitestek látványa maradna meg, de jelentős elektromos energiát is takaríthatnánk meg. Már kifejlesztettek (és több helyen alkalmaznak) olyan fény-forrástípusokat, melyek formája és elhelyezése csökkenti a felfelé vagy oldalra irányuló fényt, ezáltal működésük energiatakarékosabb. Mind a fény, mind a kontraszt csökkenése (az égbolt és az égitestek közötti fényesség különbsége) nehezíti a halványabb csillagok és a ködök megfigyelését, de a természetben élő élőlényekre is hatással van.

Kialakító tényezők

A városi lakosság számának növekedésével párhuzamosan nő a külső megvilágítás igénye is. A városok és kerületeik területi növekedése miatt egyre több és több kül- és beltéri fényforrásra van szükség. Az ártalmasabb egyértelműen a kültéri világítótestek használata, hiszen ezek több fényt bocsájtanak a magasba, mint beltéri társaik. (Ez nem jelenti azt, hogy utóbbiak valamilyen szinten ne jelentenének veszélyforrást a természetre). A felfelé világító fénysugarak jelentősen befolyásolják az adott helyről látható csillagok számát: ha túl sok a külvilágítás, csak a legfényesebbek maradnak láthatóak. Az alapprobléma értelemszerűen nem küszöbölhető ki teljes mértékben, mert civilizált világunkhoz sok más (ártalom) mellett hozzátartozik a közvilágítás, az épületekből kiszűrődő világosság, a reklámvilágítás stb. Így célunk csupán a káros fények minimálisra csökkentése lehet, a lehető legjobb kompromisszumok árán.

Súlyosbító kialakító tényezőként azért említsük meg, hogy a fényszennyezés általában rossz megszokás eredménye, tehát hogy a világítás megtervezésénél nem azt veszik figyelembe, hogy ténylegesen mennyi fénykibocsátásra van szükség. A hivalkodó fények a helyi fejlődés mértékét igyekeznek bizonyítani, a „civilizáltságot”, de ezzel ellenkező hatást érnek el, a figyelmet sokszor „tolakodóan”, idegtépázó módon próbálják felkelteni.

Káros hatások

Az éjszakai sötétséget, mint olyat, a legtöbben nem is igazán ismerjük, legalábbis életünk során nem sokat tapasz-taljuk. Márpedig az élőlények természetes ciklusai a napszakok, a holdfázisok és az évszakok ismétlődésének ritmusában alakultak ki. A naptár és időszámítás is ezt tükrözi. A hold fázisait munkájuk vagy hobbijuk időbeosztásában a csillagászokon kívül elsősorban már csak a vadászok és halászok veszik figyelembe. Az éjszaka dolgozó emberek számára a nappalok és éjszakák ciklusa is kizökkentő lehet. Másrészről viszont sokan a napszaknak megfelelő színhőmérsékletű beltéri világítás ergonómiai előnyeiről beszélnek. Igen, de hát láttuk-e mi már ilyet? Iskolákban, irodákban, esetleg gyárakban? Ahogy mondani szokták: talán valaki már találkozott olyannal, aki látott ilyet. De reménykedjünk benne, hogy az új épületek megtervezésénél, belső terük kialakításánál fontos tényező a bennük nap mint nap tevékenykedő, élő emberek egészsége.

A természetben megszokott fényviszonyok mindenesetre sokkal fontosabbak testi és lelki egészségünk szempontjából, mint azt korábban gondoltuk. Az USA Tudományos Kutatási Alapja a kö-zelmúltban indított útra egy projektet, amely kifejezetten arra összpontosít, hogy alvás közben a szervezet hormonális egyensúlyának szempontjából mennyire fontos a teljes sötétség. A kutatási eredmények szerint az ablakon beszűrődő közvilágítási fények is egészségügyi kockázatot jelenthetnek. Kiváltképp azoknak, akik emeleten laknak, egy síkban az utcai lámpákkal. (Pont, mint én.) Számos, világszerte elvégzett vizsgálat talált már kapcsolatot bizonyos daganatos megbetegedések előfordulásának növeke-dése és az embereket a pihenési időszakban érő mesterséges megvilágítás között. Az éjszaka folyamán a fény visszafogja egyes létfontosságú hormonok termelését, például az egyik alapvető antioxidánsét, a melatoninét, melynek nagy szerepe van többek közt a rák kialakulása elleni védelemben. A legszomorúbb viszont az, hogy már a természetes fény, a nap fénye is káros lehet szervezetünknek. Hát konklúzió, emberek: napra, nyáron, délelőtt 10 és délután 3 között ne nagyon menjünk, mert rákosak leszünk és este meg ne kapcsoljuk fel a lámpát otthonunkban huzamosabb ideig, mert az eredmény lehet, hogy megint csak ugyanaz lesz. Ilyenekről hallva nehezül el a fejünk módszeresen és érezzük azt a bűnbánó elkeseredettséget, azt a lappangó tehetetlenséget, amit egy civilizált, rendes embernek kell. (Vagy netán közönyt?) Mert ha a feljebb említettek valóban igazak, akkor a fény ugyanolyan ártalmas lehet, mint mondjuk a levegőben lévő szennyező gázok.

Az emberek persze végső esetben még megvédhetik éjszakai nyugalmukat egy sötétítő függönnyel vagy redőnnyel — de az állatvilág nem védekezhet önállóan. Az állatok jelentős részénél a nappalok és éjszakák változásának természetes rendje alapvető lételem.

A folyamatos éjszakai világításért, csúnyán fogalmazva: „természetben” fizetünk. Komoly ökológiai hatásokkal kell számolnunk, hiszen tartós zavarokat okozhat a vadon élő állatvilágban. Megnehezül például a madarak fészkelésének, párválasztásának és szaporodásának folyamata, sok esetben ezek teljesen meg is hiúsulnak. A szalamandrák viselkedése is megváltozhat, a szárazföldi és vízi ökoszisztémás rendszerek felbolydulhatnak. Például a kikelt, parányi tengeri teknősök a tengerpartok megvilágítása miatt könnyen összezavarodhatnak a menetirányt illetően. Ez legtöbbször a halálukat okozza, hiszen számukra létfontosságú, hogy milyen gyorsasággal érnek a biztonságot jelentő hullámokba. (Ha nem igyekeznek, ragadozó madarak áldozataivá válhatnak útközben.) Ezen kívül gátolja az éjjeli állatok tájékozódási képességét, s így élelemszerzési lehetőségeiket is drasztiku-san leszűkítik a városok környékéről érkező fények.

Társadalmi reagálás, kezdeményezések

Létezik egy Globe at Night néven futó világméretű kampány, amely 2006 és 2007 után idén is lehetőséget kínál Magyarország számára is, hogy bekapcsolódjon egy interkontinentális felmérésbe. Egy ilyen kutatás során célunk az, hogy az adott helyen megfigyeljük és feljegyezzük a szabad szemmel látható csillagok fényességét, és ezáltal megmérjük a fényszennyezés mértékét az adott helyen. Az észlelések eredményeképp elkészülő felmérés segítségével a tudósok megismerhetik az éjszakai égbolt állapotát a világ legkülönbözőbb tájain.

A fényszennyezést kutató szakemberek különböző mérési módszereket alkalmaznak a szennyezettség mértékének megállapításához, amelyet legtöbbször magnitúdóban fejeznek ki. A skálát még az ókori görögök találták ki; valószínűleg Hipparkhosz, valamikor Kr.e. 150 táján. A szabad szemmel látható csillagokat 6 fényességi osztályba sorolták, a legfénye-sebbet elsőrendűnek (azaz egy magnitú-dósnak) nevezték el, a leghalványabbakat hatodrendűnek. Ezen a skálán tehát egy kisebb szám fényesebb csillagot jelent. Többfajta mérési technika is létezik az ég határ-magnitúdójának meghatározásához, ilyen például a Fiastyúk-módszer, a Sarkcsillag módszer vagy a Bort le-skála.

A Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) XXIII. Közgyűlésének (1997) leglényegesebb állásfoglalása az éjszakai égbolt védelmében készült: „A csillagos ég az egész emberiség öröksége, amit ezért érintetlenül meg kell őrizni. ... a csillagos ég kapjon legalább annyi védelmet, mint amennyit a világ örökség részét képező helyek kapták a Földön”. Később a Nemzetközi Csillagászati Unió egy kibővített állásfoglalást jelentetett meg az IAU Information Bulletin 83. számában: „A nagyvárosokban, azok környékén vagy az iparvidékeken élő milliók számára ismeretlen az éjszakai sötét ég látványa. Odafentről lenézve világosan látható, hogy ez a fosszilis és atomenergia céltalan pazarlása, ami ráadásul elnyomja a kozmoszból a Földre érkező gyenge sugárzást is. A fényszennyezés elleni fellépéssel a gazdaság érdeke teljesen egybeesik a tudományéval. Egyszerű szabály, hogy a fényt a megvilágítandó tárgy felé kell irányítani, amivel nemcsak energiát lehet megtakarítani, hanem az égbolt eredeti látványa is megőrizhető. Csupán ennek a fizikai szabálynak közigazgatási szabályként történő alkalmazását kell elérni. Az IAU méltányolja és támogatja az ennek a gondnak a tudatosítására és megoldására irányuló valamennyi nemzeti és helyi kezdeményezést.” Egy másik szervezet, a Nemzetközi Sötét Ég Szövetség (International Dark Sky Association) is aktívan tevékenykedik a felesleges energia-kibocsátás és a fényszennyezés ellen.

A megoldás

A fényszennyezés ellen küzdő szervezetek tájékoztatóin, ülésein gyönyö-rű, örökérvényűnek tűnő mondatok hangzanak el világörökségünk legnagyobb méretű szereplőjéről, a csillagos égboltról. De vajon hallott-e ezekről a kezdemé-nyezésekről, az IAU-ról vagy egyáltalán a fényszennyezésről például a magyar emberek többsége? És ha tudunk róla, képesek lennénk-e egyébként valamit is tenni a fényszennyezés okozta ártalmak elkerüléséhez? Hiszen; „nem miénk a közvilágítás, a villogó reklámtáblák is csak idegesítenek, minek vannak ott?”. A válasz mégis: ezek a destruktív tényezők mind miattunk szerepelnek a város éjszakai csendéletében. Az utcák megvilágítása legalábbis hétköznapi életünket, érdekeinket szolgálja, a városokban nélkülözhetetlenné vált, hiánya balesetveszélyes lehet.

Az egyetlen ésszerű megoldás tehát csak az lehet, ha a fényforrásokat gyártó cégeket ösztönzi valamivel az IAU, hogy olyan termékeket bocsássanak a külvilágba, melyet előzetesen fényszennyezés-vizsgálatnak vetnek alá és ezáltal működésük környezetkímélőbb és a lehető leggazdaságosabb. Pályázatokkal, támogatásokkal, felhívásokkal rábírhatnák a nagyobb gyártókat egy sor általános megállapodásra. Bizonyára nekik is jobban megérné az „új normák” által elfogadott, gazdaságosabb működésű lámpák és fénycsövek gyártása. Következő lépésben az adott országban törvényt kéne beiktatni az új, kímélőbb technikák egységesítésére, kötelezővé tételére. A legtöbb világítótest esetében meg kellene tiltani, hogy azok a horizont síkja fölé, az égbolt irányába világítsanak, és megkövetelni a teljesen ernyőzött lámpatestek használatát, hiszen a horizont síkja fölé kibocsátott fénykibocsátás a fényszennyezés egyik fő okozója. Az ernyőzött lámpatestek ráadásul kevesebb káprázást okoznak, ami növeli a közlekedés biztonságát is. Ennek az egész folyamatnak a lebonyolítása, a tárgyalások és megállapodások, majd a törvények érvénybe léptetése körülbelül pár hónapot, évet, a megvalósítás pedig régiótól függően több évet, esetleg évtizedet venne igénybe. A fejlesztési folyamatot először el kell kezdeni az állami vezetés döntéshozatalával, a tényleges tervezéssel, ahhoz, hogy a végleges, fizikai megoldásokhoz, nagy kiterjedésű változásokhoz jussunk, mint ahogyan ezt már több fejlett országban meg is tették. Igen, több helyen már új, környezetbarát lámpákkal világítják meg az utakat.

Az IAU és más szervezetek közreműködésével, vagy más helyi kezdeményezések hatására születtek már fényszennyezés elleni törvények, máshol éppen előkészítés alatt állnak. A Clean Air Act nevű rendeleti szabályozás a levegőtisztaságot biztosító körülmények bevezetését teszi kötelezővé és kiegészítették azzal, hogy a levegő szennyezéséhez a fény is hozzájárulhat. E szabályozás alkalmazása egyébként elvileg nélkülözhetetlen az EU-csatlakozáshoz… Csehországban született az első olyan törvény, mely egy ország egészére vonatkozó, nagyon szigorú előírásokat tartalmaz a mesterséges fénnyel kapcsolatban. Ezt a jogszabályt az olaszországi Lombardia tartomány rendelete alapján alkották meg, amely Európában az első ilyen jellegű szabályozás. A cseh levegőtisztasági törvény egyértelműen definiálja a fényszennyezést, a törvény elfogadása után született végrehajtási utasítás pedig tartalmazza a konkrét utasításokat a fényforrások minőségével, gyártásával, telepítésével kapcsolatban. (Azt is például, hogy a kültéri műemlékeket kizárólag felülről lehet megvilágítani.) A szigorú törvények jelentős pozitív változásokat hoztak, például Brno-ban. A lakosság elégedett, hiszen nem csökkent az utcák szükséges megvilágítása, viszont visszakapták a csillagos ég látványát. Szlovéniában 2007-ben fogadtak el fényszennyezés elleni szabályzást. Az Egyesült Államokban először Connecticutban történt az, hogy egy törvény elfogadása miatt szükségessé vált az összes utcai világítótest korszerűsítése, s azóta Amerika-szerte már több mint 50 rendelet foglalkozik ezzel a témakörrel. Ám az igazsághoz tartozik, hogy a probléma jelentősége még csak most kezd tudatosulni az USA-ban is, szövetségi szintű jogforrás még ott sem létezik. Néhány európai város is még csak most fog a jogalkotáshoz, Barcelona például nemrég tűzte napirendre a szabadtéri világítás korlátozását.

A magyar jogrendszerben még ismeretlen fogalomnak számít a fényszennyezés, pedig a fentiekben említettek a falusi turizmusban és az energiatakarékosságban egyaránt érdekelt magyar önkormányzatoknak is példaként szolgálhatnának. Hazánkban eddig egyetlen település, a Komárom-Esztergom megyei Dág község helyi rendelete szabályozza a világítást, illetve fogalmaz meg szabályokat a fényszennyezés elleni védelemről. A Magyar Köztársaság Alkotmánya ugyan biztosítja „a tudományos kutatás szabadságát”, „az egészséges környezethez való jogot”, de konkrét, a túlzott kültéri világítást érintő törvény csak egy van, amely néhány helyen tiltja az erős fényszóró használatát a vadak védelmében. Európa szívében tehát a dübörgő gazdaság még az energiapocséklást is megengedheti magának, a természetet meg ráérünk még megmenteni. Érdekes. Miért oly nehéz egy egyértelmű, világos rendeletet hozni, amely energiatakarékosságra sarkall és még a természetet is védi? Valószínűleg honatyáink is e módszerrel járnak el ilyen és ehhez hasonló fontos kérdésekben: gondolkozzunk hát.

Hudra Mónika

Egy keleti legenda úgy tartja, hogy mikor Buddha magához hívta India valamennyi állatát, legelsőként a patkány érkezett meg. A különböző mondák szerint is szorgalmas, karizmatikus, felfedező és vezető szellemű rágcsálóról van szó, amelyik céljai elérése érdekében mindenre képes. A kínai horoszkóp ennek megfelelően írja le a patkány állatövi jegybe tartozókat: olyan eszes újító alkatok, akik nem hátrálnak meg semmilyen nehézségtől, és harc helyett inkább ravaszsággal birkóznak meg velük — ez a meghatározás egyébként majdnem teljesen fedi az európai asztrológia vízöntő típusát is.

A patkány kedvező megítélésének keleten persze nagyrészt az lehet az oka, hogy az ott élő embereknek nem sok dolguk volt a fekete halállal, ami viszont a középkorban és a XIV. században Európa népességét rendesen megtizedelte. Mindez a városok szennyvízcsatornáiban megbúvó házi patkány számlájára írható, hiszen a pestis kórokozója az általa hordozott patkánybolháról került át az emberre. A járvány megszűnésében azonban nem csak a rendszeres irtások játszottak közre, hanem az eredetileg Kínában őshonos, a XVIII. században a kereskedőhajók potyautasaként a nagyvárosokba érkezett vándorpatkány megjelenése is, amely gyors ütemű szaporodása révén húsz év alatt csaknem teljesen kiszorította a házi patkányt környezetéből. Ez a patkányfajta nagyobb és agresszívebb, mint a házi patkány, és bár szintén terjeszt betegségeket, jóval kevesebbet, mint például az utcai galambok. Állóképességére jellemző, hogy mintegy 180 centit ugrik, 10 másodpercen belül futja le a 100 méteres távot, és akár 72 órán keresztül is tud úszni. Ennek ellenére legtöbbje a nagy esőzések idején, a hirtelen vízszintemelkedés következtében pusztul el. Rengeteget és szinte bármit megeszik (a világ gabona-készletének 1/5-öd részét a patkány éli fel).

Háziasítása az 1800-as években indult meg, amikor a patkányfogó emberek jövedelemkiegészítés gyanánt árusítani kezdték. Rájöttek ugyanis, hogy a (kiölési céllal) fogságban tartott egyedek igen hamar alkalmazkodóvá válnak, gondozójukat pedig nemcsak, hogy megismerik, de kedvesen is viselkednek vele (mindez például az egerekről nem mondható el). Ennek a felismerésnek köszönhetően kezdődött meg az egyes vegyi és gyógyszeres kísérletek alanyaiként való felhasználásuk, ami mind a mai napig tart, sőt, a kísérleti pszichológia egyik fő irányzatát alkotják a velük végzett labirintus- és tanulási teszek. A patkányok ugyanis nem buta állatok. Óvatos, gyanakvó természetük miatt a hagyományos csapdák eredménytelenek velük szemben, a méregből pedig nem esznek, ha azt látják, hogy társuk elpusztult tőle.

Viktória királynő, Anglia XIX. századi uralkodójának hivatalos patkányfogó mestere, Jack Black nevéhez fűződnek a különböző mintázatú példányok tenyésztésével való első próbálkozások. Manapság is a tarkabarka, többféle színárnyalatban pompázó egyedek a legkelendőbbek, ám sokan mégis a vándorpatkány laboratóriumi célokra kitenyésztett változata, a hüllő- és kisállat-kereskedésekből jól ismert fehér patkány mellett teszik le voksukat. Ez már olyannyira túltenyésztett, oly-annyira „steril”, hogy alig lelhető fel benne az elődjére jellemző agresszív ösztönlény — ehelyett inkább nyugodt, kíváncsi természete kerül előtérbe, és egyesek szerint még a másik nagy kedvencnél, a csuklyás patkánynál is több sütnivalóval rendelkezik (jóllehet élettartama az átlagos 3-4 évnél valamivel rövidebb).

Lehet csuklyás vagy fehér, lehet fekete vagy ezüstösen szürkés: a patkány remek háziállat, sőt mi több, remek társ. Szociális készsége jól fejlett, rendkívüli tanulóképességgel bír (még a nevére is hallgat), és egészsége megőrzéséhez nincs szükség védőoltásokra, mint a kutyánál vagy a macskánál. Étrendjének gondos megtervezésére viszont annál inkább, ugyanis számos betegség alakulhat ki nála, ami szinte gyógyíthatatlan — leginkább a cukorbetegségre hajlamos, ami nem meglepő, mert módfelett édesszájú. Emellett az állatkereskedők figyelmeztetnek: a patkány társas lény, ezért ha várhatóan nem fogunk tudni eleget foglalkozni vele, inkább ne vásároljunk, vagy rögtön vegyünk kettőt, akár egyneműeket is. (Ez megmagyarázza, egyes jobb fej gazdák miért hordják magukkal éjjel-nappal kedvencüket. A patkány egyébként szokatlanul kis helyen is jól érzi magát, az ing zsebe valóságos kuckó számára, ám a felsőruházati kellékek közül leginkább a kapucnit részesíti előnyben.) Továbbá a lehető legfiatalabb korban érdemes beszerezni, ekkor még hamar kézhez szoktatható kíváncsi természete miatt.

A patkány évének beköszöntése hirtelen nagy löketet adott a rágcsálókereskedelemnek: rengetegen rohamozták meg az üzleteket patkányszerzés céljából, de egyúttal az egyéb rágcsálók iránti kereslet is megnőtt. Igaz, ez annak is köszönhető, hogy több országban már rögtön az év elején patkányhiány állt be. Ez az aktuális trendhullám várhatóan több száz (vagy inkább ezer) szerencsétlen kis állat pusztulásában fog tetőzni, ugyanis a nagy többségnek fogalma sincs a patkánytartás mikéntjéről (sokan különbséget sem képesek tenni patkány és egér között). Sajnos az emberek szemében a patkány háziállatként is éppolyan „fogyó eszköznek” minősül, mint a hüllőetetésre szánt példányok. Éppen ezek miatt néhány helyen, például a moszkvai tenyészetekben nem is kaphat belőlük akárki: előbb kikérdezik a vásárlót, megállapítják, alkalmas-e a tartására. (Thaiföldön ilyes-miről koránt sincs szó, ott a patkányt nyersen vagy készre főzve tálalják, és az ínyencek szerint íze a csirkénél is finomabb.)

Hogy a patkány hasznos vagy káros, szeretnivaló vagy undorító állat, továbbra is mindenki egyéni értékítéletére van bízva. Tagadhatatlan viszont, hogy háziállatként tartásának kultusza van — olyan, amelynek erejét éppen az emberek körében általánosan elterjedt, tévhitekkel és előítéletekkel telített (kissé beszűkült) gondolkodásmód adja. Mondhatunk bármit, de amíg ez nem változik, csak addig lesz igazán poén patkányt tartani. Bár nem kétséges, hogy utána is jó lesz.

Oravecz Gergely

A kaszt szó a spanyol ,,casta” szóból származik és tisztát, nem kevertet jelent. Latin megfelelője a ,,castus”, amelynek jelentése szűzies. Indiában a 17. század óta van jelen a fogalom, amely valószínűleg a spanyol kereskedelem nyomán terjedt el és épült be a köztudatba. A nagy földrajzi felfedezések előtt ők ugyanis más névvel illették a négy nagyobb egységet, melyre maga a rendszer tagolható. Varnának (jelentése: szín) hívták a négy csoportot, amelyek a következők: papok (brahmanák), uralkodók és harcosok (ksatriják), kereskedők és gazdálkodók (vaisják) és kétkezi munkások, szolgák (súdrák). A tévhittel ellentétben még ma is a ,,varna” szót használják e négy csoport megnevezésére.

Az európaiak által meghonosított ,,kaszt” a varnákon belüli kisebb egységekre használandó, amelyeket sosem az anyagi javak, hanem inkább vérségi kapcsolatok, illetve a közös felelősségvállalás köt össze, így lehetséges tehát az, hogy kasztból több ezer és nem csak négy létezik. A varna-tagozódás azonban nem csak egy társadalomban betöltött helyet jelöl ki, hanem szorosan összefügg a lelki élet rendjével és az életszakaszokkal, amelyek a következők: tanulók (brahmacsárík), háza-sok (grihaszták), visszavonult remeték (vánapraszthák) és lemondott szerzetesek (szannjászík).

A ma elterjedt nézetek szerint az indiai kasztok rendszerét három főbb ideológia szabályozza. Az első a ,,játi”, amely a beleszületés elve: legfontosabb feladata a ,,tiszta” és a ,,tisztátalan” alapos szétválasztása, mert egy varnába, és azon belül egy kasztba csak születni lehet, kikerülni onnan sohasem. A gondolat alapvető mozgatórugója az, hogy a legtöbb dolog, ami emberi, tisztátalan: ókori hagyományokból építkezve megkülönböztetik a jobb és bal kezet attól függően, hogy mire használják és ha egy nő menstruál, nem érinthetik, sőt a közelében is alig tartózkodhatnak. Az első kaszt, tehát a brahmirok ismerik és betartják a szabályokat arra vonatkozólag, hogy elkerüljék a tisztátalan helyzeteket: szertartásos fürdőket vesznek és kerülik a társadalmi érintkezés legcsekélyebb formáit is. Különös dolog, hogy míg e magasrendű kasztot csak papok alkotják, addig a társadalom peremén élő érinthetetlenek között is szép számmal akadnak papok: a halottakat búcsúztató, illetve halottakkal közvetlen kapcsolatba kerülők süllyedhetnek ilyen alacsonyra.

A második szervező elvet, a ,,varnát” (ami nem összekeverendő a társadalmi csoportok összefoglaló nevével) tartották régebben a rendszer egyetlen ideológiai hátterének: származás alapján osztályoz és a alapgondolata a védikus hinduizmushoz köthető: a Védákban, tehát az árják szent könyveiben jelenik meg ez az eszme. Számunkra is logikus sorrendbe állítja a varnákat és azokon belül a kasztokat: legfelülre a papokat helyezi, majd következnek az uralkodók és a katonák, a kereskedők és iparosok, és legvégül a szolgák. Egy gazdasági-politikai vonal mentén halad lefelé, és élesen elkülöníti egymástól az első három és a negyedik kategóriát. Később pedig kialakít egy ötödik, egy alsóbb csoportot: a candalák, az érinthetetlenek kasztját.

A harmadik vezéreszme a ,,jajmani”, amely a szakmák alapján osztályoz, nagyjából az első két ideológia alapjaira építve, amely kizárólag vallási és rituális eredetű, és egyáltalán nem hasonlít a nyugati berendezkedésre. A jajmani tulajdonképpen a szolgáltatások és ellenszolgáltatások rendszere egyetlen faluközösségen belül, mivel kimondható, hogy ez a legerősebb szabályozó rendszer, ami elterjedt az országban.

Az indiai kasztrendszert, ezt a szerteágazó és szövevényes ,,talányt” szinte lehetetlen megfejteni, hiszen bár a szervező ideológia a legtöbb helyen azonos, mégis mindenhol helyi szokásokon alapszik a legtöbb közösség és a szervező erő. Van azonban egy társadalmi csoport, a csak utólagosan kialakult candalák, vagyis érinthetetlenek kategóriája, akiknek helyzete hátborzongató számunkra – és természetes számukra. Állapotuk megváltoztatására törekedtek már többen is: leghíresebb követükként Gandhi említhető meg, aki ,,Isten emberének” (haridzsan) nevezte őket és kimondott egy nagy igazságot: Indiának nincsen joga az angol befolyás miatt panaszkodni, míg saját elnyomása alatt tart majdnem 50 millió embert.

A jobbító szándék azonban Gandhi előtt is megfogalmazódott: a 19. században hindu reformmozgalom alakult ki, amely a keresztény elemek és a hindu tradíció ötvözését szorgalmazta, törekedve ezzel egy igazságosabb berendezkedés kialakítására – kevés sikerrel.

Hiába volt azonban több megmozdulás is az ilyenfajta társadalmi igazságtalanság megszüntetésére Indiában, a kasztrendszer legalján élő érinthetetlenek (elterjedtebb nevükön páriák) egyre többen lesznek: már majdnem minden hatodik ember kényszerül ilyen sorba, a társadalom legaljára.

Az ő helyzetükben is kitüntetett szerepet kap a tisztaság és tisztátalanság ellentéte, ahogyan ez a legfelsőbb kasztnak is jellemzője volt. Azonban míg a papok a tisztaság görcsös megtartásán ügyködnek, a páriák számára csak alantas munka jut: csatornát takarítanak, cipőt tisztítanak, állati bőrökkel foglalkoznak és elvégzik mindazt a munkát, amelyet a társadalom más csoportjai tisztátalannak vélnek. Az állati bőrök kikészítése különösen szentségtörő feladatnak minősül Indiában, ahol szent állatként tisztelik a szarvasmarhát, és már akár egy kis darabka hús elfogyasztása, illetve a halott állat bőrének érintése is kitaszítottságot von maga után. A Gangesz vidékén élnek nagy számban azok, akik halott állatok tetemeivel foglalkoznak. Ők a camarok, vagyis a bőrkikészítők kasztja.

A nyugati civilizációnak talán már végképp visszatetszést keltőnek tűnhet a következő szokás: a felsőbb kasztok annyira fenyegetőnek érzik egy-egy pária jelenlétét a közelükben, hogy az általuk szigorú tradíciókhoz kötött étkezésnél rendkívüli szabályokat állítanak fel: különbséget tesznek a vízzel főtt ételek (kachchi) és a másképp elkészített táplálékok között. A kachchi étrendjüknek döntő hányadát adja, ezért érthető módon szükség van arra, hogy ,,tisztán tartsák”, így ha szabad térben főznek, sárral vagy tehénürülékkel vesznek körbe egy meghatározott kört az étel körül – és ebbe érinthetetlen semmiképpen sem léphet. Ha ez mégis megtörténik, és akárcsak az elnyomott ember árnyéka is rávetődik az ételre, azt azonnal ki kell dobni.

A már említett legfőbb szervező erő, a faluközösség is fontos szerepet kap az érinthetetlenek helyzetének alakításában: a szövevényes, kibogozhatatlan hierarchiában, ahol csak a belülről szemlélődő ismeri ki magát, a páriák sem mindig rendelkeznek egyenlő ranggal. Általában a felsőbbrendű közösség tagjai, illetve ők maguk jelölik ki egymás számára, hogy ki melyik kutat használhatja családjával, illetve hogy melyik templomot látogathatja.

A páriák problémája egyre fenyegetőbbé válik Indiában, és a felsorolt adatok a gondoknak még töredékét sem alkotják. Az 1947-es évben ugyan hivatalosan eltörölték már a kasztrendszert, azonban az évezredes hagyományokat nem lehet egyetlen rendelettel felrúgni: a megmerevedett tradíciók tovább élnek az országban, és az érinthetetleneket a normális léttől elválasztó szakadék egyre mélyül.

1956. október 14-én felcsillant a remény a helyzet megváltoztatására: mintegy kétmillió fehér ruhába öltözött indiai pária vonult a nagyváros, Nágpúr utcáira, hogy áttérjen addigi hitéről a buddhizmusra, és hogy lerázza magáról az életét addig béklyóba kötő társadalom megvetését, egy új élet reményében, írástudatlanul, nyomorultan. Nem sokkal később már ötmillióan voltak, mára pedig már elérték a tizenötmilliós határt és kivívták szabadságukat – szemben a megmaradt százmilliós érinthetetlen-tömeggel.

Összegzésképpen: nem a megoldás megtalálása a feladat, hanem sokkal inkább India elnyomottjainak üzenete:

„A kormány nem hajlandó foglalkozni az effajta bajokkal, mint ez a kútügy, mert azt mondják, a kasztrendszer jogilag nem létezik. Hát csak nézzen körül! Az emberek jobban bánnak az állatokkal, mint velünk, s ez nem természetes. Mi csak emberi jogokat kérünk – hangja még magasabbra csap, fohásza száll az éjszakában. – Miért hagyták az istenek, hogy ilyen országba szülessek?”

Kovács Janka

Miért pont hatvannyolc?

1968-nak a negyvenedik évfordulója van. Hatvannyolc sokak számára érthetetlen vagy indokolatlanul nagy jelentőséggel bír az újkori történelemben. Az év valós történéseinek és szimbolikus jelentésének értelmezése mindmáig heves vitákat kavar a tudomány, a politika és a kultúra berkeiben egyaránt. Sokan dicsőítik, s vannak, akik gyalázzák. Az évforduló mindenesetre kitűnő alkalmat ad a vele kapcsolatos sokszínű jelenséghalmaz értelmezésére és újraértelmezésére, megismertetésére. Bár hazánkat nem nyaldosta közvetlenül a gyorsan terjedő forradalmi láng, az akkori hazai gazdaságpolitika és a szocialista tábor egésze számára is jelképes értékű volt az a bizonyos év. Mivel az ország jórészt teljesen kimaradt a lényegi eseményekből, a hazai közvélemény napjainkban is csak érintőlegesen tud viszonyulni a 20. század kulturális értelemben legmozgalmasabb időszakának meghatározó esztendejének történéseihez.

Az emblematikus év meghatározó eseménye, a francia diáklázadások so-rozata épp negyven évvel ezelőtt, május elején kezdődött. Annak ellenére, hogy az akkori lázadó fiatalok mára már elérték a nyugdíjas kort, azokban a társadalmakban, ahol a hatvannyolcas forradalmi hullám villámgyorsan végigsöpört, mindmáig fellelhetőek az akkori eszmék maradványai, utórezgései, így értelmezésük még mindig (és újra) időszerű és aktuális. Napjainkban is egyértelműen kimutatható az egész világon végigsöprő tiltakozási hullámnak a hatása, amelyben a második világháború utáni fogyasztói társadalmakban felnövő fiatal generáció nyomatékosan adott hangot elégedetlenségének és minőségi változási igényének.

Az Egyesült Államoktól kezdve egészen Kínáig szinte a világon mindenhol változásokra került sor. Párizs, Mexikóváros, Berkeley, New York City (Columbia), San Francisco (Haight-Ashbury), Nyugat-Berlin, Prága, Varsó, majd később Észak-Olaszország és Japán. Mi tette egymáshoz ennyire közelivé ezeket a helyszíneket? Világforradalom zajlott le, vagy csak a véletlenek egybeesése? Több országban épp ugyanakkor telt be a pohár? Vagy láncreakció okozta a világ forrongását?

Máig megoszlik a történészek véleménye ezzel kapcsolatban, de néhány tényező minden térségben rendre felbukkan, és ez erősíti azt a nézetet, miszerint az események szoros összefüggésben voltak egymással, habár az egyes országokban más és más volt a „gyújtóanyag”. A szocialista blokkban a hatvannyolcas események természetesen egészen mást jelentettek, mint mondjuk Amerikában vagy Nyugat-Európában. Az előbbiekben a demokrácia alapelveinek erősebb érvényesítése volt a cél, nyugaton pedig a liberális, posztmodern, újbaloldali mozgalmak helyeződtek előtérbe. Nyugat-Európa a jóléti államok fénykorát élte, a világháború utáni generáció viszont a kialakult társadalmi kereteket feszegette. Közös pontoknak tekinthetők az egyszerre kirobbanó polgárjogi mozgalmak, a világháború utáni új generáció másképp gondolkodása, a vietnami háború világméretű hatása, a béketüntetések és a tömegtájékoztatás hosszú pályafutásának igazi kezdete, a televízió megjelenése és elterjedése, illetve hatása az emberekre. Gyorsabban ismertté váltak a tények, a híradásokban mindenki láthatta, mi történik a világ másik felén, ez gyorsította a kommunikációt, a forradalmi eszmék terjedését. Magyarországon január elsejétől megjelent a televízió hatodik adásnapja – ettől fogva csupán hétfőn volt adásszünet. (Az új adásnapon indult a Péntek esti tévészínház, ekkor zajlottak le a legjelentősebb zenei vagy irodalmi fejtörők, vetélkedők, különféle politikai dokumentumműsorok, s ekkor jelentkezett a Kék fény című, hazai bűnügyeket riport- és dokumentumsze-rűen feldolgozó sorozat is.) Hatvannyolc június 28-tól már a közértekben is lehetett Coca-Colát kapni Magyarországon.

A hippimozgalom

Miközben Magyarország és a Szovjetunió tagállamainak nagy része a „prágai tavasznak” drukkolt, a Nyugat is forrongani kezdett. Megindult egy új, legfőképpen kulturális mozgalom, mely megváltoztatta a világ addigi nézeteit szinte minden téren. A háború utáni Nyugat-Európa és Amerika politikai berendezkedése, értékrendje újrarendeződött. Az újbaloldal azonban nemcsak a politikában éreztette hatását. Átalakult az oktatási rendszer, ezen belül a tanrendek, a gyermeknevelési módszerek, az iskolák és egyetemek szerkezete és a hivatali viselkedés is. A szexuális szokások és az öltözködési hagyományok is nagy változásokon mentek át.

A rock és a beat kezdettől fogva ösztönös viselkedést, vadságot és spontaneitást testesített meg a megkö-vetelt renddel, a „jólnevelt, jólfésült”, kapitalista társadalomba beékelődött fiatal ideáljával szemben. Képes volt megteremteni az előadók és a közönség eksztatikus eggyé válását, a fiatalok „testi-lelki felszabadulását”, az élet és a művészet összemosódását. Az ebben a időszakban felnövő fiatalok szülei értetlenül, megbotránkozva szemlélték már a Beatles-mániát is, valami ördögien gonoszat, keresztényelleneset sejtettek benne. Hendrix zabolátlan, torzított-gerjesztett, pszichedelikus gitár-riffjeinek elementáris hangja pedig egyenesen a szívbajt hozta rájuk. Az azóta fogalommá vált Woodstock-i fesztivál soha nem látott zenekedvelő tömeget vonzott a szabadtérre, hogy együtt tomboljon a hőn szeretett, világhírű zenészikonokkal, akik egyébként többnyire ingyen léptek fel. Ez a néhány nap számukra a szabadságot, a korláttalan önkifejezést jelenthette, a teljes eksztázist.

A provokatív ifjúsági meztelenkedések, amelyek az ifjúsági megmozdulásokat rendszerint kísérték, azt tükrözték, hogy e nemzedék meg van győződve arról, hogy begubózódott, sznob szüleikkel ellentétben neki nincs semmiféle takargatnivalója, szereti önmagát, a testét és az azt körülvevő környezetet. Hosszú hajak, tarka, batikolt öltözékek jelentek meg, a mezítlábas fiatalok a természetesség, az ember szeretetének reneszánszát élték. Kényszerek nélküli, szabad gondolkodást és életformát hirdettek. A hippimozgalom az ifjúsági lázadássorozatok egyik legfontosabb, jellegzetes tünete a hatvanas években. A szeretet és a béke elkötelezett hívei voltak, fegyverük a személyes példamutatás volt. Az önmegvalósítás mellett a békés együttélést hirdették, egyik elhíresült szlogenjüket, a „Flower Power”-t Allen Ginsberg amerikai beatköltőtől kölcsönözték. A beatirodalom, különösképpen Kerouac Úton c. regénye óriási hatást váltott ki a fiatalokból. A beatmozgalom adta meg a hippi eszmék alapelveit, abból nőtt ki, megteremtve a világjáró, pénztelen, önmagát minden körülmények között felvállaló és mindig feltaláló, humoros, sokszor önironikus, minden újdonság felé nyitó emberideált. Újra követők sokaságát vonzotta a carpe diem-felfogás; Janis Joplin életfilozofikus mondata, az „Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen, halj meg fiatalon!” visszavonhatatlanul szállóigévé vált.

A hippik köreiben középpontba kerültek az emberi kapcsolatok, a barátság a szerelem. Ezek sokszor összemosódtak, másrészről pedig még a nemiség sem jelentett semmiféle akadályt ezek kibontakozásában. Szeretet-kultuszuk, kinézetük, a rövidre nyírt hajú, egyenruhás katonáktól való lényegi különbözőséget hirdette. Katonai behívójukat tüntetően elégették, virágokat tűztek hajukba, a család elnyűtt fogalmát félredobva, és az akkor elfogadható életkörülmények, életvitel normáit felrúgva, új közösségi formákat hoztak létre. Hódoltak az élet egyszerű élvezeteinek, de nem zárkóztak el a drogok fogyasztásától sem. Leginkább marihuánát vagy acidot (LSD) fogyasztottak, s ezt sokszor ünnepélyes, szertartásos keretek között gyakorolták, melyeknek szerves részét képezte a határok nélküli testi egyesülés is. A drogfogyasztást, a drogot nem tartották pótcselekvésnek és a boldogság pótszerének. Úgy képzelték, hogy a drogok által megélt hallucinációkon, látomásokon keresztül közelebb juthatnak önmaguk és a körülöttük lévő világ megismeréséhez, vagy egy felsőbb, isteni hatalom létezésének megértéséhez, egy mélyebb, lényegibb igazság megismeréséhez. A transzcendens utazásokat legtöbbször előre eltervezték, figyelmesen kiválasztva a megfelelő aláfestő zenét és biztosítva a nyugodt körülményeket. Mivel a megélhetésükhöz szükségük volt némi pénzre, ezért szinte bármilyen munkát elvállaltak (szénlapátolás, fűnyírás, takarítás stb.), hogy szabad idejüket azzal tölthessék, amivel igazán szeretnék. Hogy egymással lehessenek az azonos rangúak testvér-közösségében, táncoljanak, beszélgessenek, gitározzanak, elmélkedjenek. Fontosnak tartották a csoportos öntökéletesítést, a szeretetet egymás és a még „vakon tévelygő” világ iránt. Politikai nézeteik megtagadták, elhárították a késő kapitalista államszerkezetet, annak összes hatásterületein, a hippik elutasították mindazt, amit a világ felkínált a szerkezetébe idomulni hajlandóknak. A későbbi, szétszórt hippi-kommunák elővázlata, a San Francisco-i Haight Ashbury volt a mozgalom legnagyobb, legjellemzőbb modellje.

A hippiknél is aktívabb szervezetet a yippik alkották, akiknek fő jelmondata Abbie Hoffmanntól származott: „Ne öld meg az ellenségedet! Tedd nevetsé-gessé!” Legfőbb céljuk az emberek figyelmének felkeltése, képzeletük megragadása volt, elgondolkodtatásra késztették őket, a szituacionistákhoz hasonlóan úgy vélték, hogy a forradalomnak eszmei síkon, a fejben kell lejátszódnia.

A szexuális forradalom

A hormonális fogamzásgátlás általánossá válása, a szabad szerelem, az élvezet joga, a hagyományos párkapcsolatok szétrobbanása, a homoszexualitás elismerése, a pornográfia banalizációja is erre az időszakra tehető. A hippik tevékenyen részt vettek a szexuális szokások megváltoztatásában, a berögzült modellek és hagyományok megváltoztatásában.

A hatvannyolcas nyugati „szexuális forradalom” legnagyobb vívmányai később elválasztották a szexualitást a házasságtól, a szexet a szerelemtől, s bizonyos értelemben a férfiakat a nőktől. A legtöbben a „szokások alól való felszabadulást” tartják 1968 legfőbb szexualitással kapcsolatos örökségének. Az ezzel kapcsolatos számadatok is beszédesek. Egy francia felmérés szerint például fokozatosan csökkent azon nők száma, akiknek életükben csak egyetlen partnerük volt: 1970-ben ez még 68 százalékot tettek ki, 1992-ben már csak 43 százalékot, 2006-ban 34 százalékot. (A férfiak között ez az arány 18, 21 és 16 százalék volt). Negyven évvel ezelőtt a nők kétharmada hozzáment ahhoz, aki elvette szüzességüket. Ma már csak minden tizedik cselekszik ekképpen; akárcsak a férfiak. A tanulmány arra a tényre is rávilágít, hogy manapság a fiatalok szexuális viselkedése, értékrendszere nemigen különbözik a szülők, az idősebbek felfogásától, ellentétben az 1970-es állapottal. Az egyetlen figyelemre méltó különbség a homoszexuálisok megítélése: a fiatalok jobban elfogadják a melegeket, mint a felnőttek.

Igaz, a folyamatosan zajló szexuális forradalom vívmányainak java már a hatvanas, hetvenes években észlelhető volt. Másfelől pedig még napjainkban is fellelhetőek olyan rögeszmés, korhadt hagyományok, melyek egyes lakosságcsoportok teljes rugalmatlanságára utalnak szexuális kérdésekben. (Íme Magyarország homofób oldala: egy népszerű magyar rádióállomás által nemrég elkészített, nem hivatalos felmérés során kiderült, hogy a megkérdezett nők közel 90%-a megsemmisítené magzatát, ha előre tudná azt, hogy homoszexuális lesz. Érdekes eredmény.)

A női egyenjogúság kérdése

Az úttörő jellegű, legjelentősebb nőmozgalmak ideje a XIX. század második felére tehető. Az egyenjogúság gondolata lényegében a felvilágosodás Európájában vetődött fel először azon követelések formájában, melyek a születési jogokat kívánták eltörölni és megvalósítani a törvény előtti egyenlőséget. Az Egyesült Államokban a XIX. század második felében, Európában a XX. század fordulóján jelentek meg a női egyenlőség élharcosai. Az 1970-es években a nyugati demokráciákban az új társadalmi mozgalmakkal egyidőben zajlott a feminizmus második nagy hulláma. A század végén az európai alkotmányokban rögzítették a nemek jogi egyenlőségét. A férfiak és a nők közti egyenjogúság ma már megkérdőjelezhetetlen szinte az egész világon, egyes iszlám országokat kivéve. A mai magyar törvények egyenesen tiltják a nemi diszkriminációt. Ennek ellenére ma még számtalan diszkriminatív elemet lelhetünk fel a társadalmi nemi szerepek szintjén, hiszen a modern társadalmi élet is hozzájárulhat a hátrányok újratermeléséhez. Ma például az egyenlőség helyett egyre inkább az egyenlő jogok, esélyek és bánásmód kifejezéseket használják. Napjainkban a legfontosabb női egyenjogúsági célok: rendelkezzen a két nem egyenlő lehetőségekkel a társadalmi és a magánéletben, a munkavállalás területén, a képzésben való részvételben, az előmenetelben, a politikai döntéshozatalban, a gyereknevelésben, a szolgáltatásokhoz való hozzá-férésben.

A feketék diszkriminációja

Az Egyesült Államokban a Polgári Jogok Törvényének VII. cikke tiltja a faji alapú megkülönböztetést a munkaerő-piacon. Martin Luther King, amerikai polgárjogi harcos és baptista lelkész 1968. április 4-én merénylet áldozata lett. A polgárjogi mozgalmak elszánt tevékenységének következményében halála után egy újabb jogszabály állapítja meg az állampolgárok közötti egyenlőséget, és tiltja a hátrányos megkülönböztetést. A Tisztességes Lakhatásról szóló törvény szigorúan tiltja, hogy a bérlőket, a vásárlókat és a lakásfinanszírozást igénybe vevőket faj, bőrszín vagy vallás alapján megkülönböztessék. (A törvényt először 1974-ben módosították, akkor megtiltották a nemek szerint megkülönböztetést, majd pedig az 1989-es (!) kiegészítés óta a fogyatékosság és családi állapot alapján történő megkülönböztetés is jogszabálysértő.)

Mivel a jogalkotás korábban nem szankcionálta a feketék hátrányos megkülönböztetését, senkit nem fenyegetett a büntetés veszélye, ha egy lakáshirdetés szövegében mondjuk kifejezetten kérte, hogy feketék ne jelentkezzenek. Tehát 1968 előtt megszokott volt az olyan típusú megjelölés, mint „white only” (csak fehéreknek) vagy „colored need not apply” (színesek ne jelentkezzenek). Sőt, az intézményes keretek is adottak voltak a diszkriminációhoz, teljesen elfogadott volt, ha egy környékre nem, vagy csak korlátozott számú „nem-fehér” bérlő költözhetett. Mintha egyfajta undorító, fertőző betegségnek tartották volna azt, hogy valakinek a bőrszíne nem fehér. Vagy egyszerűen állatokként, tárgyként kezelték őket. Nem mintha ma nem akadna olyan fehér amerikai (sőt nem csak amerikai), aki ugyanezt a véleményt osztja. A diszkriminációt visszaszorító törvények előtt a munkaerőpiacon is az előbbiekhez hasonló volt a helyzet. Ebben az időszakban az is jellemző volt, hogy a legtöbb államban tiltották a fajok közti házasodást. A katonaságnál a feketéket nem szolgálták ki a kantinban, továbbá külön csapategységeket hoztak létre a fehéreknek és a feketéknek. A déli államokban az 1964-ben életbe lépő polgárjogi törvény előtt az élet valamennyi területét — az iskolától kezdve a vendéglátásig — átszőtte a fajok közötti megkülönböztetés.

A diszkriminációt tiltó jogszabályok megjelenését követően a nyílt, az állam által kifejezetten támogatott megkülönböztetéseket felváltották a rejtett, nem (vagy nehezen) bizonyítható negatív magatartásformák. Ezen rejtett diszkriminációk feltárására született az ún. tesztelés módszere. Manapság a tesztelést a jogalkotók, bíróságok és közigazgatási hatóságok egyaránt elfogadják.

EZÉRT ÉPPEN HATVANNYOLC.

Hatvannyolc nem magát, hatvannyolcat jelenti; sokrétű jelenségeivel, megszámlálhatatlan eseményeinek sorával, bonyolult folyamatrendszerének a jövőre való kihatásaival nem is tehetné. Tág fogalomként, talán soha ki nem meríthető, merülő csillagévként lebeg az újkori történelem giccses boltozatán. Írásom a kérdéses időszak egy töredékét dolgozza csupán fel, a képhalmazból csak néhány lényegesebbet ragadtam ki, a legszínesebbeket, a célból, hogy szemléltessem a lezajlott minőségi változásokat, a legfőbb mozgatórugókat és az akkori gondolkodásmódba, ideológiákba való betekintéssel kicsit közelebb hozzam az uralkodó hatvanas életérzést. Amíg vívmányait kézzel és ésszel tapogathatjuk, hatvannyolc valamilyen formában továbbél a mai fiatal generációkban is.

Hudra Mónkia

Források, hivatkozások:

•Tamás Gáspár Miklós: El ne merd olvasni! (Hatvannyolcról) - Élet és Irodalom, LII. évfolyam, 20. szám

•Sükösd Mihály: Beat-Hippi-Punk (1985)

•www.1968ev.hu

•http://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A1rizs

•http://hu.wikipedia.org/wiki/1968

•http://www.1968ev.hu/idezetek.php

•http://www.1968ev.hu/kronologia.php?het=1

•http://www.rev.hu/html/hu/hatvanasevek/kronologia/1968.html

•http://www.artpool.hu/kontextus/kronologia/1968.html

•http://hu.wikipedia.org/wiki/Martin_Luther_King

•http://www.geographic.hu/index.php?act=napi&id=7683

•http://www.program24.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=1492&Itemid=59

•http://www.c3.hu/scripta/beszelo/97/11/13.htm

•http://alive.blogter.hu/?post_id=57358

•http://hvg.hu/vilag/20080428_ausztria_1968_forradalmi_ev_evfordulo.aspx

•http://www.artpool.hu/kontextus/kronologia/1968.html

•http://www.neki.hu/kiadvanyok/teszteles/amerika.htm

•http://hu.wikipedia.org/wiki/N%C5%91

•http://www.globalance.hu/node/41

•http://kultura.hu/main.php?folderID=959&ctag=articlelist&iid=1&articleID=268793

•http://nol.hu/kultura/cikk/492077/

•http://www.tarsadalomkutatas.hu/kkk.php?TPUBL-A-795/esely/esely2006/TPUBL-A-795.pdf

„Mink vagyunk a gyüttment / mene-menekültek...”

„Menekültügy középiskolás szemmel” címmel nemrégiben pályázatot hirdetett a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal középiskolások részére. Néhány (maximum 10) oldalas esszét vártak a pályázóktól. Bármilyen forrás felhasználható volt.

Én, mint magyartanár, aljasul úgy gondoltam, ez a téma remek gyakorlat lehet az érettségire való készülésben: jó rázós, jó provokatív, és nehéz vele kapcsolatban sunnyogni meg rizsázni. Kiadtam hát a jelszót: osztály, érvelj! Érveltek is: jól összeérvelték magukat. Az ügyesebb írásokat aztán (kivételképpen!) elkértem tőlük ide, a Raklapba. És ha már annyit görcsöltek vele, ha már ilyen mértékű információvadászatra kényszerültek, adták is, én úgy láttam, szívesen: ne vesszen kárba a munkájuk. Én pedig megköszöntem nekik nagyon. Reménykedem, hogy az olvasók számára is érdekesek lesznek az írásaik.

Azt hiszem egyébként, ha én kaptam volna ezt a feladatot, halálra rémültem volna. Tartok tőle, hogy a mi világunkban a menekültek problémája nem megoldható többé. (Tovább természetesen még rontható.) Azt is valószínűnek tartom, hogy most, hogy a rendszerváltás után mi magyarok is ilyen egycsapásra megismerkedhettünk a dologgal, az már velünk is marad. Jönnek, itt lesznek, és az ő mindenféle keverék nyelvükön azt énekelgetik majd, hogy

„Mink vagyunk a gyüttment / mene-menekültek, / világnak országútján loholók. // Mert Lázár vagy te / Isten lakomáján, / pajtás, de azért el ne szomorodj. // Járd az útat / tánclépésben, / amerre csalogat a muzsika: // Jó a menekültnek, / majd szétvet a jókedv, / bármikor megölhetnek, hahaha! // Batyu a kézbe, / tüzel a vére, / elől az ördög, rattattam! / Húzza a nótát, / és a vonófát, / haj, menekültek, rattattam! //Szabad a lélek, / már nem is férhet / meg a melledben bent a szív. / Mene-menekültek / mene-menekülnek, / mene-mene tekel, ufárszin!”

(Cseh Tamás - Bereményi Géza: Nyugati pályaudvar)

Nekünk meg kellene erre valamit mondani. De mit is tudnánk?

Oravecz Barna

Menekült társadalmak

Igen érdekes és rendkívül összetett kérdéssel találtam magam szemben, amikor elkezdtem írni esszémet az adott témával kapcsolatban. Az évek múlásával számom-ra is egyre tágabbá vált a világ — és nagyon sok, eddig számomra ismeretlen helyzetet megismerve, egész másképp ér-telmezem a körülöttem lejátszódó eseményeket, melyek persze korábban is haladtak a maguk menetében, de kevesebbet foglalkoztam velük, mint az utóbbi időben.

Ha időnk engedi, akkor sem mindig ássuk bele magunkat egy-egy témába olyan mélységekig, hogy mindenről határozott véleményünk legyen.

Úgy gondolom, hogy a menekültekkel kapcsolatos kérdésekkel ugyancsak keveset foglalkozunk, illetve a legtöbben nem is rendelkeznek olyan empatikus képes-ségekkel, hogy tökéletesen, vagy legalábbis kicsit komolyabban belegondoljanak a menekültek helyzetébe. Véleményem szerint ez egyfajta önzőségnek tekinthető. Ugyanakkor elfogadott tény, hogy nem minden ember rendelkezik empatikus ké-pességekkel, olyanokkal, mint adott esetben egy pszichológus; így nem áll módunkban bíráskodni senki felett sem.

Elsősorban, amikor menekültekről beszélünk, fontos tudni, hogy olyan emberekről van szó, akiknek különböző okokból kifolyólag (a legtöbbször önhibájukon kívül) kellett elhagyniuk hazájukat. Vallási, politikai, fegyveres konfliktusok, illetve gazdasági okok kényszeríthetik erre őket.

A bevándorlókkal/menekültekkel nálunk a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal foglalkozik. A menekült személy az országhatárt átlépve, köteles azonnal jelezni a hatóságoknak, hogy menekült-státusz iránti kérelmet kíván benyújtani. Ezek után történik a jegyzőkönyvfelvétel, majd elhelyezésükről a hatóság gondoskodik a békéscsabai Menekültek Állomásán.

Azokat az embereket, akik nem kapnak menedékjogot, visszatoloncolják saját hazájukba.

A befogadottak a befogadó állomáson addig tartózkodhatnak, míg helyzetük bizonytalan, nincs munkájuk, saját házuk, illetve lakásuk. Ezeken a szálláshelyeken meleg ételt, tisztálkodási eszközöket, pénzt, kedvezményeket kapnak az itt tartózkodók, gyakorlatilag egy ideiglenes „biztos” hátteret kapnak ahhoz, hogy elkezdhessék építeni új életüket, munkát szerezzenek, egészen új életet kezdjenek egy új országban. Természetesen ezekre a támogatásokra azok jogosultak, akik valóban szeretnének leendő második hazájukba beilleszkedni.

Kikerülve a befogadó állomásokról, a menekültek elsődleges feladata, hogy tisztában legyenek jogaikkal, kötelezettségeikkel és ennek megfelelően cselekedjenek, mint a magyar állampolgárok, illetve egyéb országokban az adott ország állampolgáraiként.

Sajnos a legtöbb országban igen nagy probléma az, hogy a háborús övezetből érkezők, akik egészen más körülmények között, egész más életszínvonalú orszá-gokban éltek, nagyon nehezen tudnak beilleszkedni egy teljesen más kulturális környezetbe, társadalomba. Egyes adott vallási csoportból érkezők zárt közösséget alkotnak, bezárkóznak, mert sokszor nem tudnak vagy nem is akarnak beilleszkedni. Pedig ilyen esetben asszimilálódni, igazodni kell a befogadó országhoz, ami nem azt jelenti, hogy vallását el kell hagynia, sem kultúráját, népi hagyományait és szokásait gyökeresen megváltoztatni; hanem csupán beépülni, alkalmazkodni az új országhoz és lakosságához.

Kompromisszumra kell törekednie mind a befogadónak, mind a befogadottaknak, ellenben ha a felek nem tesznek így, sok konfliktusban lesz részük, állandósul feszült helyzetük, egymással örök ellentétben fognak állni.

A menekülteknek a befogadó országokban elfogadott törvényeknek megfelelően kell élniük, az ő anyaországukban élő törvények itt nem érvényesek, új országukban el kell fogadniuk az adott, megkövetelt törvényeket, természetesen vallásuk és szokásaik feladása nélkül.

Személyes tapasztalataim és rokonaim személyes tapasztalatai alapján mondhatom, szintén ütközőpont (főleg a nyugati országokban), hogy tömegesen fogadnak be menekülteket, akik visszaélnek helyzetükkel, pedig sem felülbírálni, sem átírni nincs joguk az adott ország törvényeit, ám mégis úgy cselekszenek. Tudom, hogy rendkívül nehéz feladat különbséget tenni menekült és menekült között, de ha az ország anyagi és emberi befogadóképességén felül fogad be menekülteket, az egyik félnek sem lesz kedvező. Sőt, a menekült helyzetét még nehezebbé teheti.

Ám a következő probléma nem csak a bevándorlók helyzetét befolyásolja, hanem a mi mindennapjainkban is erős szerepet játszik: ezek pedig az előítéletek. Az emberek — számomra megmagyarázhatatlan okokból — hajlamosak lenézni, kitaszítani azokat az embereket, akik nem „tökéletes másaik”. Ha valaki egy teljesen más kulturális és társadalmi környezetből érkezik egy új országba, illetve közösségbe, ha másképp beszél, mint a többi ember, ha eltérő az öltözködése, hajszíne, bőrszíne stb., az emberek hajlamosak máris elítélni és képtelenek befogadni. Hasonló a helyzet a munkavállalás terén is. Sok hazai dolgozó fél attól, hogy az ő munkáját az újonnan érkezett „idegen” majd elveszi; eközben a szóban forgó „tolvaj” esetleg épp azon dolgozik, hogy az adott országban a lehető leghamarabb kiismerje magát, hogy egyáltalán megszokja annak nyelvét és az új, gyakran bizony barátságtalan környezetet.

Függetlenül a pár sorral feljebb említett konkrét példától, úgy gondolom, az a legfontosabb, hogy elfogadók legyünk. Legyen az illető, kinézetre, vallásra, beszédstílusra egészen más, mint a miénk, ne utasítsuk el, ne kezeljük idegenként, hisz’ a legtöbb esetben nem saját akaratából hagyta el saját hazáját.

Ami a munkavállalást illeti: sokan érkeznek hazánkba ezzel a céllal a jobb megélhetés reményében is. Bár hazánk is komoly gazdasági problémákkal küzd, mégis vannak nálunk is rosszabb helyzetben lévő országok. Ezek az emberek nem tekinthetők menekülteknek, mégis sokan hajlamosak úgy kezelni őket. Jó példa erre a magyar egészségügy, ahol sok helyen szomszédos országokból érkező munkavállalókkal töltik fel a hiányzó kórházi személyzetet. Mielőtt bárki is, megbélyegzőn, „gazdasági menekülteknek” tekintené őket, ne felejtse el: gyakran azok helyére érkeznek, akik szintén a jobb anyagiak reményében mennek dolgozni egy, a miénknél is jobb életszínvonalú országba. Talán nekik sem esne jól, ha ott őket is gazdasági „menekültként” kezelnék. (Élő példaként szolgál erre egy volt általános iskolai iskolatársam, aki családjával együtt Erdélyből érkezett Magyarországra. Nem könnyű nekik.)

Mindezeken felül, véleményem szerint a legfontosabb a következő: ha, mint befogadó ország, képesnek érezzük magunkat a feladatra, hogy menekülteket fogadjunk be országunkba, tudomásul kell vennünk azt is, hogy nekünk is, akárcsak a befogadottaknak, egyformán eleget kell tennünk kötelezettségeinknek. Nem szabad magukra hagyni az ide érkező embereket, hogy ne bűnözésből kelljen biztosítaniuk megélhetésüket egy idegen országban, hanem adjuk meg a lehetőséget a változásra. Legyen szó, iskoláztatásról, szakmák tanulásáról, nyelvtanulásról és munkalehetőség biztosításáról; ha már elvállalta az ország, hogy teret ad egy új élet kezdetéhez, teremtse is meg hozzá a szükséges körülményeket.

Minden országnak szükség szerint ehhez rendelkezésére kell, hogy álljon egy külön költségvetési keret, mely kizárólag a menekült társadalom támogatására van fenntartva.

Ha mind a két fél hozzáállása megfelelő, mind a befogadóké, mind a befogadottaké, az ország annál színesebb, értékesebb lehet. (Erre az egyik nagyon jó példa Anglia.)

Így a legfontosabb feladata országunknak is az, hogy megadja a lehetőséget a változásra. Persze a jó tapasztalatok mellett mindig akadnak rosszak is; mindig lesz majd, aki nem tud vagy nem is akar beilleszkedni a magyar társadalomba és szokásrendbe, de mindenki számára meg kell adni a lehetőséget.

Kiss Szilvia Anna

Mikor a téma kötelező irányt vett, megzavarodtam.

Menekültügy? Igen, van, valami van, mintha néha emlegetnék itt-ott…

Nem szeretek olyanról írni – azaz rizsázni – amiről nem sokat tudok. És a menekültügy pont ilyen. De mivel ahhoz, hogy egy rendes pályázatot meg tudjak írni, napokig kéne olvasnom, és a végén teljesen összekavarodnék, inkább megpróbálok megmutatni valamit abból, ami nincs: véleményem.

Roppant kellemetlen. Ugyanis, azt hiszem, ez fontos dolog. Emberek, akik kiszakadnak a saját környezetükből, és belekényszerülnek egy ismeretlen társadalom ismeretlen szokásaiba. Még én se mindig ismerem ki magam az „itthoni” szokásokban, nemhogy valaki, aki a nyelvet sem érti…

Egy barátommal beszélgettünk a témáról, ugyanis ő újságírónak tanult, és egy vizsgája volt egy rövid film forgatása, és interjúk készítése. Ő úgy tudja, a menekültek nagy része Afrikából jön. Etiópiából, meg azt hiszem, Nigériából. Az etiópokról sok vicc van, mind az éhínségről. Akkor ők ide étel reményében menekülnek? Nigéria pedig, igen, az egy állam, Afrikában. Magyarország is egy állam. Európában. És itt az emberek bőrszíne más. Vajon ennél tudnak-e többet, mikor elindulnak?

Szakemberem azt is mondta, hogy nyugatra igyekeznek, csak ittragadnak. Ha el kéne menekülnöm Magyarországról, biztos nem szeretnék egy olyan helyen megállapodni, aminél (sokkal) jobb az, ahova készültem.

Sőt, a menekülteknek vizsgát is kell tenniük. Nyelvből, meg történelemből. Hogy magyar állampolgárok lehessenek. Én harmadik éve tanulok németet, és örülök, ha valamit helyesen el tudok makogni. Helytelenül megy már pár dolog, de mégiscsak három évem volt rá. Nem hiszem, hogy nekik lenne ennyi.

Ami viszont a legdurvább volt, az az, hogy akkoriban, amikor ezeket (a filmet és az interjúkat) készítették, a hatóságok elkaptak öt fiatalt. Valahogy bemenekültek az országba. Tizennégy és tizenhét évesek. Igaz, hogy ez még „Koszovó” idején történt (ja igen, második helyen a négerek mögött a szerbek állnak). Amikor mindenhonnan bombák potyogtak az ember fejére.

De akkoris… Öt fiatal, tulajdonképpen gyerek, ismeretlen országban, ismeretlen emberek között, akiknek minden ismeretlen, még az étel is, amihez esetleg hozzájutnak. Valószínűleg riadtak voltak, piszkosak is, gondolom, tehát olyan huligánfélék, akiktől tartani kell.

Amúgy sem hiszem, hogy különösebben kedves, befogadó nép lennénk – több külföldit hallottam már panaszkodni, sőt a franciákhoz hasonlítani például az eladóinkat -, de ezeket a srácokat biztos nem láttuk szívesen.

Igen, MI nem láttuk szívesen őket. Nem térek ki inkább a magyar mentalitásra, munkával, szemeteléssel és ismeretlen emberekkel kapcsolatban. Gondolom, mindenki sejti, hogy nagyjából milyen kép alakulhat ki rólunk egy vendégben.

Én kétségbe esnék.

Külföldre utazni nyaralni, vagy akár dolgozni, érdekes dolog. Gyönyörködni a tájban, összehasonlítgatni a városokat, embereket szintén érdekes. Sőt, izgalmas. Ugyanezt biztos nem lehet így fölfogni, ha tudatában vagyunk, hogy nem tudunk hazamenni, ha meguntuk, hogy csak pizzát eszünk, mert másnak nem tudjuk a nevét. Vagy nem tudunk enni, mert elfogyott a pénzünk. Vagy nem tudunk hol aludni, mert nem is volt pénzünk.

Ahhoz, hogy meglássák a jót, szépet, akár csak a lehetőséget az országban, idő kell. De vajon van-e idejük?

Amikor a tévében mutatják őket, mindig várnak valamire — például állampolgárságra — , és nem csinálnak semmit, csak ülnek, és kétségbe vannak esve.

Rendelkezem némi empátiával, így kezd erőt venni rajtam a menekült-érzés. Összezavarodom. Kétségbe esem attól a gondolattól, hogy Magyarországon lakom. És mégse szeretnék innen elmenekülni. Itt tudom, hogy hol van olyan hely (biztos pont!), ahova be tudok ülni a barátaimmal (ismerősök!) meginni egy forrócsokit, esetleg sört (választék!) megbeszélni a problémáinkat (amik biztosan kisebbek, mint hogy nem mehetek haza, mert felrobbantották a házunkat, vagy csak azért üldöznek, mert másban hiszek, mint a többség!).

Ennek azért utánanéztem. Tudniillik, hogy ki számít menekültnek.

Az öt „egyezményes üldözési ok” a Genfi Egyezményben foglalt és a vonatkozó magyar jogszabályban is átvett menekültdefiníció szerves része. Egy személy menekültkénti elismeréséhez a következő feltételeknek kell teljesülniük:

1. Származási országán kívül tartóz-kodik,

2. megalapozottan fél…

3. …üldözéstől,

4. melynek oka a kérelmező faja, vallása, nemzetisége, politikai véleménye vagy egy meghatározott társadalmi csoporthoz tartozása,

5. és esetében nem alkalmazandók sem a megszüntető, sem a kizáró klauzulák.

Rieth Ágnes

A feladat elolvasásakor még nem alakult ki bennem tiszta kép a témával és az önálló véleményemmel kapcsolatban. Mindazonáltal a bevándorlás és a bevándorlók kérdése olyan ügy, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül!

A média mostanában nagyon sokat foglalkozik a migrációval, hiszen az Európiai Uniós csatlakozásunk és a schengeni határok megnyitása óta az Unió határa lettünk, ennél fogva a bevándorlók egyik célállomása, hiszen tőlünk egyenes út vezet a „Szabadságba”.

Legelőször fontosnak tartom tisztázni, mi is a bevándorló fogalma. A Pallas nagy lexikona szerint a „Bevándorlás: idegen állam lakosainak, polgárainak az állam területére lépése oly szándékkal, hogy állandóan ott éljenek, maguknak új otthont alapítsanak. A bevándorlás és letelepedés magában véve állampolgári köteléket nem hoz létre, bár annak rendszerint ténybeli előfeltétele…”. A migránsok hazájuk elhagyása után kötelesek menekültstátuszi kérelmet benyújtani. Miután ezt megtették, jegyzőkönyvfelvétel történik, majd a menekültállomás gondoskodik elhelyezésükről.

A bevándorlással kapcsolatban mindenkinek más véleménye van, ahogyan tapasztalataink is gyakran különböznek a menekültekkel kapcsolatban: vannak, akik nagyon könnyen asszimilálódnak — például munkát keresnek, családot alapítanak, iskolába járnak —; nem akarnak feltűnést kelteni, csak nyugodt életre vágynak. Sajnos azonban az ellenkezőjével is találkozhatunk, ugyanis gyakran előfordul, hogy ez a beilleszkedés nem sikeres, de ezért nem mindig a menekültek felelősek, hanem a társadalom és törvényeink is. A bevándorlók egy jobb világ reményében hagyják ott otthonukat, de vajon tényleg jobb világot találnak itt? „November 22-én a Szombathelyi Határőr Igazgatóság fogdájában öngyilkosságot követett el egy huszonhárom éves örmény férfi. A közelmúltban a Kiskunhalasi Határőr Igazgatóság fogdájából egy éhségsztrájkoló fogva tartottat szállítottak a városi kórházba; a legyengült állapotban lévő csecsen nemzetiségű férfi hamarosan meghalt. Ugyanitt egy irakit hátracsavart kézzel az előállító helyiség vasrácsához bilincseltek, és öt órán át tartották ebben a helyzetben.” A fent említett személyeket bűnözőknek könyvelték el, pedig nem ezt érdemlik. Csupán annyi „bűnt” követtek el, hogy az otthoni tarthatatlan helyzet — üldöztetés, háborúk vagy „csupán” a nyomor, az éhezés — elől elmenekültek, hogy egy új, lehetőleg az előzőnél tűrhetőbb életet alakítsanak ki. Az Index adatai szerint 2007-ben több mint 26 millióan kényszerültek elhagyni otthonukat a már említett okokból kifolyólag. A hatóságok sok esetben igazságtalan bánásmódban részesítik őket. A közbiztonság érdekeire hivatkozva fogva tartják őket, majd az alapján bírálják el további sorsukat, hogy melyik országból származnak: az irakiakat, afgánokat és szudániakat nem lehet visszaküldeni, mert hazájukban háború zajlik, így ők általában nem kerülnek őrizetbe, míg a bangladesieket, nigériaiakat, s a volt Szovjetunióból származókat kiutasítják és őrizetbe veszik. Elviekben „ha nyilvánvalóvá válik, hogy a kiutasítást nem lehet végrehajtani”, az őrizetet meg kell szüntetni, ezt azonban sokszor nem veszik figyelembe. (Az előbb említett példák is ezt bizonyítják.)

Véleményem szerint nem ez lenne a helyes bánásmód, hisz ők is ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk. Gondoljunk csak bele! Mi történne, ha országunkban kitörne egy háború, vagy mondjuk egy természeti katasztrófa miatt mi is menekülni kényszerülnénk? Mi sem tehetnénk erről, mégsem lenne más választásunk. Hazánk elhagyása bizonyára nehezebb lenne, mint azt gondolnánk, hiszen minden ideköt minket: a család, a barátok, élmények, kultúra, nyelv és még sorolhatnám; mégis meg kellene tennünk. Ezek után, ha újra átgondoljuk a migránsok helyzetét, talán együttérzőbbek lehetünk. Valószínűleg ők sem önszántukból hozták meg ezt a nehéz döntést, s nekik is ugyanolyan fájdalmas volt az elszakadás. Azt hiszem, erre nagyobb tekintettel kellene lennünk, és inkább segítenünk kellene őket s beilleszkedésüket, hogy új életet kezdhessenek, tiszta lappal indulhassanak egy új országban, mert higgyük el, nincs könnyű dolguk.

A menekültekre számos törvény és jogszabály vonatkozik. Néhány közülük:

Menedékes jogállásuk megszűnik az alábbi esetekben (a teljesség igénye nélkül):

- ha a menekültügyi hatóság visz-szavonta a menedékeskénti elismerést

- ha a menedékes Magyarországon letelepedési engedélyt kapott

- ha a menedékes végleg elhagyta a Magyar Köztársaság területét

- ha a menedékest a menekültügyi hatóság menekültként elismerte

De nemcsak ezen törvények nehezítik meg a dolgukat. Ha meg is kapják a menedékjogot, még akkor is le kell győzniük sok akadályt. Ilyen akadályok például a kulturális, vallási különbségek, a nyelvi nehézségek, és főképp a rengeteg előítélet. Talán ez utóbbi okozza számukra a legtöbb problémát, hiszen számos befogadó ország lakói hajlamosak gondolkodás nélkül véleményt formálni. Anélkül, hogy egy kis erőfeszítést is tennék annak érdekében, hogy ezeket az embereket jobban megismerjék. Ehelyett inkább elhatárolódnak tőlük, mert furcsának találják a más nyelvet, kultúrát, szokásokat, s egyszerűbbnek gondolják, ha teljesen elzárkóznak tőlük. Az ilyen és ehhez hasonló nehézségek miatt a bevándorlók nehezen találnak munkát, barátokat, lakóhelyet, ebből kifolyólag gyakran előfordul, hogy belefáradnak abba, hogy az új társadalomba beilleszkedjenek, s inkább próbálják saját népük társaságát keresni, ahol nincsenek ilyen problémáik. Így jönnek létre a különböző negyedek, melyek legtöbbször elmaradottabbak a város többi részénél. Igaz, ez országunkra kevésbé jellemző, viszont jó például szolgálnak Amerika nagyobb városai: New York, Los Angeles, San Francisco. A rossz képet, mely sok emberben kialakul a migránsokról, ezeknek a miniatűr társadalmaknak nagyon vékony rétege alakítja ki. Sokan, ha meghallják a „bevándorló” szót, rögtön a bűnözés jut róla eszükbe. Arra asszociálnak, hogy minden emigráns lop, csal, hazudik kénye-kedve szerint, pedig véleményem szerint ezt inkább az önfenntartásért teszik, hisz maga a társadalom az okozója, hogy erre kényszerüljenek, mert legális úton nem vagy csak nagyon ritka esetben tudnak pénzhez jutni. De ez a kép is csak azért alakult ki az emberekben, mert néhány közülük valóban ezt teszi. Ez a kis réteg sem feltétlenül magától ilyen, sokkal inkább a befogadó ország társadalma miatt, akik — ahogy ezt említettem — gyakran erősen megnehezítik a dolgukat. Szerintem, ha ezen változtatnánk, ők is hajlamosabbak lennének arra, hogy „kibontakozzanak”, s ugyanolyan életet éljenek, mint az ország többi lakója. Úgy gondolom tehát, hogy a társadalomnak ahelyett, hogy elzárkóznak tőlük és elutasítóan viselkednek velük, inkább arra kellene törekednie, hogy segítsék őket a beilleszkedésben és az akadályok legyőzésében. Együtt sokkal többre mennénk és talán értékes emberekkel bővülhetne országunk az egymás ellen való acsarkodás helyett. Más kultúrák megismerése nem ronthat senki lelkivilágán, ellenben szélesítheti látókörét!

Vegyünk most néhány általános példát a migrációról. Magyarországot legtöbben talán az ázsiaiak és arabok választják, de nagyon sokan jönnek a volt Nagy-Magyarország területéről — Erdély, Felvidék — is, míg a Nyugat-Európába való beilleszkedéssel leggyakrabban a törökök próbálkoznak. Nem ritka eset azonban, hogy egy fejlett országból vándorolnak át a lakók egy még fejlettebb országba, ők azonban nem a tarthatatlan életmód miatt, hanem egy még jobb életszínvonal keresése okán. Ők nem menekültek, hanem egyszerű emigránsok, így őket nem is szokták egy kalap alá venni az előzőekben említett reménytelen helyzetű bevándorlókkal.

Mindez Magyarországot főleg az Európai Uniós csatlakozás óta érinti. Ezzel kapcsolatban személyes tapasztalattal is rendelkezem. Bátyám, aki most 31 éves, 4 éve költözött ki Brüsszelbe, az Európai Unió fővárosába, ahol most könyvvizsgálással foglalkozik. Itthonról pályázta meg ezt az állást, és eleinte úgy gondolta, néhány év tapasztalatnak kiváló alkalom lenne, ha kinn dolgozhatna, arról nem is beszélve, hogy így a nyelvtudását is tudja alkalmazni, sőt, fejleszteni is! Egy kis idő elteltével nagyon megtetszett neki a kinti élet, a magasabb életszínvonal, így most már eldöntötte: kinn is marad, mert nagyon jól érzi magát, szereti a munkáját, s be is tudott illeszkedni. Már családot is alapított és most kiköltöztek Brüsszel egy külvárosi részébe.

Visszaolvasva soraimat, talán azt tudnám leszűrni, hogy a bevándorlókkal kapcsolatban vegyesek az érzések. Mindenki maga dönti el, hogy hogyan is áll ehhez a kérdéshez, de egy kis nyitottsággal szerintem lehetséges volna a migránsok és a befogadók közti fal lebontása, persze ehhez mindkét fél akarata szükséges. Azt hiszem, ha ez megtörténne, az mindkét oldal számára előnyökkel járna: a bevándorlók végre valóban új, óhajtott otthonra lelhetnének, ahol belekezdhetnének új életük kialakításába, a befogadók pedig színesíthetnék kultúrájukat egy másik ország szokásainak megismerésével.

Vass Edit

Már több mint öt éve annak, hogy véres lázadás, majd polgárháború tört ki Szudánban, de a fejlett világ mintha tudomást sem venne minderről. Teszi mindezt annak ellenére, hogy a konfliktus kezdete óta több százezer, többségében ártatlan helybeli esett áldozatul a kegyetlen és értelmetlen harcoknak. Nem beszélve arról a kétmillió emberről, akik mindenüket elvesztve, menekülttáborokban kénytelenek tengetni reménytelenséggel és félelemmel teli napjaikat.

A következőkben egy képzeletbeli, afrikai menekülttábor személyes sorsain, történetein keresztül próbálok meg bemutatni a háttérben álló rengeteg ok közül néhányat. És ezen riport talán arra is alkalmas lesz, hogy közelebb hozza, megfoghatóbbá tegye számunkra, az úgynevezett „modern” világ számára ezt az elképesztő méretű mészárlást. Még akkor is, ha erről a legtöbben nem is akarnak tudni. Valóban, sokkal kényelmesebb a „nemtudást” választani, egyszerűbb, ha a fejünket a homokba dugjuk. Azonban annak, hogy mi többet kaptunk az élettől — még ha ezt nem is mindig vesszük észre —, együtt kéne járnia egyfajta felelős-ségvállalással is a rosszabb helyzetben lévő milliárdnyi embertársunk iránt. Amennyiben pedig tudunk a problémáról, és sikerül felfognunk súlyosságát, akkor van remény arra, hogy rá tudjuk bírni kormányainkat, ezeken keresztül pedig katonai és államszövetségeinket, hogy az értelmetlen háborúk indítása helyett inkább a nyugalmat válasszák, és békét teremtsenek. Lehet, hogy ez így kicsit utópikusan hangzik, de ennek kellene lenni a célunknak, ez a megoldandó feladat.

Egy csádi menekülttáborban járunk. Nem messze Szudán Darfur nevű tartományának határaitól. Több mint százezer ember él itt az Afrikai Unió csapatainak védelme alatt. A pontos számukat senki sem tudja. Az egyre inkább állandó lakhellyé átalakuló átmeneti szállásokon, viskókban, rosszabb esetben sátrakban lakó menekültek életkörülményei borzalmasak. Az itt élő családok kilátásai fokozatosan a teljes reménytelenségbe süllyednek. Ugyan éjjel-nappal állig felfegyverzett katonák őrzik a tábort, ennek ellenére az erőszak mégis mindennapos. Hiszen nemcsak a saját népe ellen harcoló szudáni kormány fegyveresei, a dzsan-dzsavidok törnek be még itt, Csádban is nap mint nap a táborba, hanem az összezártság, a kilátástalanság miatt a bentlakók közt is rendszeres a konfliktus. Ezeket az összetűzéseket az Afrikai Unió kis létszámú csapata nem képes megfékezni.

- Csak mióta ezt a tábort őrizzük, több mint tíz emberemet veszítettem el - mondja az AU egyik helyi vezetője. - Ilyen kevés emberrel, ennyire elavult feelszereléssel még békeidőben sem tudnánk fenntartani a rendet. Talán majd ha az ENSZ végre beváltja az ígéretét, javul a helyzet. Most néha még az is előfordul, hogy benzint sem tudunk az autóinkba tölteni.

Valóban, már évek teltek el azóta, hogy a Nemzetközi Közösség a fehér asztalok mellett elhatározta, hogy több mint húszezer békefenntartót küld a térségbe, megakadályozandó a helyzet további romlását, megvédendő az ártatlanok életét és biztonságát. És bár tényleg fennálltak, fennállnak hátráltató és akadályozó tényezők, valószínűleg az igazi akarat hiányzott mindeddig a döntések valódi megvalósítása mögül. Hisz ha a választópolgárok nem tudnak ezekről a szörnyűségekről, vagy egyszerűen nem érdekli őket ez az egész, akkor a politikusok miért tennének másként? Ők is csak az embereket képviselik. De így, évek kínzó nemtörődömsége után végre megérkeztek az első csapatok Darfurba, de a teljes kontingens teljes létszámúvá növelése még évekbe telhet.

Ezzel kapcsolatban kérdeztem az ENSZ-főtitkár helyi képviselőjét, az angol Charlie Pace-t, aki röviden össze is foglalta a konfliktus eddigi történetét:

- Azt látni kell, hogy ez egy rendkívül összetett probléma, mind okait, mind az eddigi, hát hogy is mondjam, lefolyását tekintve. A harcokat 2003 óta tekinthetjük polgárháborúnak, bár már 2001 környékén is voltak különféle összetűzések a szembenálló felek között. Nem is igazán lehet megmondani, hogy ki melyik oldalon áll, illetve ez néha változik is. Így azt sem tudjuk egyértelműen megmondani, hogy kik állnak a „jó” oldalon, kik a „jó fiúk”, hiszen tulajdonképpen az egész konfliktust a darfuriak kezdték.

- Mit mond? - vágok közbe kicsit hitetlenkedve. - A darfuri nép támadta meg a kormányt?

- Igen. Egyrészt a darfuriakat sem tekinthetjük homogén egésznek, így rengeteg különböző, egyéni érdek is vezetheti őket, másrészt azonban, ha mégis egy egységként nézünk rájuk, akkor elkeseredettségükben tehették ezt, nem láthattak más kiutat. Ez az elkeseredettség pedig abból fakadhatott, hogy miközben a kartumi központi hatalom egyre inkább meggazdagodott a csordogáló olajbevételekből, ők ezekből a pénzekből nem láttak semmit, pedig az életkörülményeik igen szörnyűek voltak, ezen kívül az államhatalom erőszakos arabizálásba kezdett a többségében keresztények lakta területen.

- És mi történt azután, hogy a darfuriak megtámadták a kormány táborát?

- A kormány számára ez csak olaj volt a tűzre. A már korábban is fennálló problémák után még kapóra is jött nekik, hiszen végre valami okot adott számukra, hogy megtámadják a darfuri lakosságot. És ami az ezután következő években történt, az rendkívül súlyos volt a darfuriak számára, mert a szudáni kormány sokszorosan megtorolta a kezdeti támadást, amiről így utólag azt mondhatjuk, hogy kirobbantotta az egészet.

Elképesztő, nem? Egy ország vezetése saját egyéni boldogulásának érdekében és egy vallás nevében az állampolgárai ellen fordul, ahelyett, hogy azt tenné, ami a dolga, vagyis védené, segítené őket. De ők nem sajnálják százezrek életét, milliók boldogulását sem céljaik megvalósítása érdekében.

Legutóbb, amikor az AU helyi vezetőjénél jártam, sikerült megbeszélnem vele, hogy elkísérhessem a helyi katonákat és egyben rendőröket egy járőrözésre, így ma velük tartok. Ez alkalommal egy nemi erőszak ügyében nyomoznak.

Annak ellenére, hogy a táborban a nemi erőszak igen gyakori bűncselekmény, nemigen kell ennek ügyében nyomoznunk, ugyanis a legtöbb áldozat nem akar, vagy nem mer feljelentést tenni - árulja el nekem egy helyi rendőrnő, Tami Harzi. - Azonban ezekben a ritka esetekben a nyomozást általában én szoktam vezetni, mivel velünk, nőkkel talán könnyebben megosztják a történteket, nem szégyenkeznek annyira, mint férfi társaink előtt.

Miután Tami kihallgatta a mindössze tizennégy éves áldozatot, a lány abba is beleegyezett, hogy velem is beszéljen az átélt szörnyűségekről. Mikor a támadókról kérdezem, alig mond pár szót, látszik rajta, hogy fél megnevezni őket. Végül kinyögi:

- Az arabok voltak, meg... megfenyegettek engem és a családom is. Utána futottam. Majd egy faluba értem, ahol segítettek az afrikaiak.

Nem sokkal később egy megvert nővel találkozunk, ő a lányát próbálta védeni. Taminak sikerül megtudnia tőle a támadók kilétét: egy lázadó csoport tagjai voltak.

- Ez még később jelentős segítség lehet a nyomozás során - mondja. - Bár a legtöbb esetben, még ha fényt is derítünk a támadók kilétére, akkor sem tudunk semmit sem tenni, mivel vádemelés esetén az ügyet át kell adnunk a szudáni, állami rendőrségnek, akik megszüntetik az eljárást. Tehetetlenek vagyunk. Ez a legszörnyűbb, ezt a legnehezebb megemészteni.

Ezek szerint az állam védi saját hűbéreseit, katonáit. Bár miért is tenne másként, nemde? Azt teszik, amit mindenki tenne, és nekik is megvan a saját céljuk, a saját igazságuk ebben az egész történetben, még ha mindezeket mi nemtelen céloknak, hamis igazságnak is tartjuk. Ők is ugyanígy lehetnek mivelünk. De azért azt tudnunk kell, látnunk kell, vagy legalább bíznunk kell benne, hogy az igazság a mi oldalunkon áll. Ebben az esetben mindenképpen, hiszen az értelmetlen öldöklésnél nem lehet, nincs rosszabb. Ezt világnézettől, vallástól, anyagi helyzettől és mindentől függetlenül a Föld, a mi Földünk valamennyi lakosának el kéne fogadnia, és vallania, hirdetnie kéne. Más esetekben lehet, hogy éppen mi, a „nyugati” világ kerget rossz célokat, mi teszünk mások szemszögéből nézve értelmetlen dolgokat. A Föld felélésével, pusztításával kapcsolatban mindenképpen így van.

És akkor a menekültekkel kapcsolatban mit kéne tennünk? A legjobb megoldás mindig az, hogyha a menekülésük okát szüntetjük meg. Legyen az háború, éhínség, etnikai üldöztetés, vagy akár a felgyorsult éghajlatváltozás is — hiszen nemsokára már emiatt is milliók kényszerülhetnek elhagyni otthonaikat. Azonban, ha ez nem sikerül, vagy aránytalanul nagy veszteségekkel járna, akkor be kell fogadnunk a menekülteket. És nem csak úgy, hogy menekülttáborokba zárjuk őket rácsos ablakok mögé, mintha bűnt követtek volna el, és ezek után szubjektív döntés alapján kapnak menekültstátuszt vagy utasítják ki őket, ahogy történik ez nem egy európai országban, köztük Magyarországon is. Hanem a mindennapjainkba is be kéne fogadnunk őket, nem kéne idegenként vagy másodrendűként rájuk tekintenünk. És ahogy azt már korábban is említettem, ezekben a megoldásokban a fejlett, gazdag országoknak kell a legnagyobb szerepet vállalniuk. De a legfontosabb a szolidaritás. Mindenkinek meg kell tennie azt a legtöbbet, amire képes. Össze kell fognunk, és együtt segítenünk a rosszabb helyzetben lévőkön. Így egyszer talán majd egy jobb világban élhetünk. Tegyünk érte.

Farkas Gábor

Menekültek… Mit is jelenthet ez? Mit jelenthet ez olyan embereknek, akiket minden nap a munka után egy takaros kis ház vagy lakás vár, benne takaros kis családdal: szép feleséggel vagy férjjel, egészséges gyerekekkel? Olyan embereknek, akik el-elbeszélgetnek a szomszéddal, hogy „igen, már megint nem volt friss kenyér reggel a sarki boltban”, vagy „nem, a fúrógépet odaadtam Karcsi bácsinak, és sajnos csak csütörtökön hozza vissza”, esetleg: „igen, hallottam, hogy a kozmetikus nem nyit ki holnap, és nem, én sem hittem el”. Olyan embereknek, akiket körülvesznek a jóbarátok vagy épp jóbarátnők, és hétvégenként együtt játszanak le néhány parti „mondjuk-e durtmarsot, Sanyi bátyám?” típusú kártyajátékokat, miközben a gyerekek mellettük tönkreteszik az egyébként is ízléstelen giccstárgyakat.

Menekültek… Vajon tudhatják-e ezek az emberek, mit jelent menekültnek lenni? Látom magam előtt képzeletbeli egyikőjüket, az egyszerűség kedvéért nevezzük el Péternek, amint azt mondja: „Hát persze, hogy tudhatom. Tudom is. A híradóban benne is volt a minap, hogy a magyar-román határon lefüleltek egy embercsempész kamiont, benne húsz menekülttel. Persze, hogy igen, engem mélyen felháborít. Van képük az ilyen embereknek? Még jó, hogy így gondolom.”

Faragjuk tovább Péter figuráját. Kertvárosban született, ott volt gyerek, ott ismerte meg feleségét, ott sétáltak minden tavasszal a fasorok alatt, ott volt az esküvőjük, és most ott laknak. Egy kicsit a karrierjéről: Péter fogorvos. Van egy magánrendelője a kertvárosi magánklinikán. Amióta elvégezte az egyetemet, itt dolgozik. Szép kis summáért tartja rendben a kertvárosi, hozzá hasonló férfiak, és nők, olykor hozzá kevésbé hasonló gyerekek fogazatát. És hogy miért érdekes mindez?

Véleményem szerint bármelyikőnk lehetne Péter. Nem kell hozzá tényleg fogorvosnak lenni. Jómagam is úgy írom ezt a szöveget, hogy közben édesanyám a vacsora csábító illatával hívogat. Péter-szindróma a négyzeten, kedves Olvasó! Olyan könnyű így, a kényelmes székben, a számítógép előtt elmélkedni menekültekről, kerékbe tört sorsokról, megvalósíthatatlan álmokról, honvágyról, társadalmi elnyomásról… Olyan könnyű, érdektelen dolognak tűnik az egész innen. Péter hangját hallom magamban: „Nem érti? Pedig egyszerű: a törvény az törvény. Aki Magyarországon született, az magyar, aki máshol, az nem magyar. Igen, a lefülelt románokra is érvényes a híradóból, ők románok, és kész. Mit? Hogy ember ő is? Igen, nem kérdéses: román ember! És aki román ember, az Romániába való.” Érthető. Nem akarja, hogy ellepjék a várost a szegények, a fedél nélkül élők. Nem akar nyomornegyedeket, mert akkor „oda a társadalomnak, és egyébként is magas a munkanélküliek aránya”.

Apropó: társadalom. Szeretem ezt a szót, mert mindenhova be lehet ékelni, úgy mint: „igen, a magas árak rombolják a társadalmat”, meg: „nem, el sem merem képzelni, hova jutna így a társadalom”. És ez csak az ilyen Péterek között zajló beszélgetések morzsái voltak. Kicsit úgy érzem, dobálóznak vele, miközben nem is értik igazán, mit jelent. Társadalom… Ízleljük meg egy kicsit ezt a szót, hogy megkérdezhessem: tudjuk-e, mit jelent az, hogy társadalom? Miért jó az, hogyha az emberek együtt élnek, dolgoznak, pihennek? Hol van a közösségi élet kulcsa?

Egy újabb elgondolt személy figurája alakul ki előttem. Egy nő, szociálpszichológus. A egyetemen a doktori disszertációjának témája Martin Luther King volt. Nagyon művelt ember, és nem, nem szemüveges. Nevezzük Sárának. Már elmélkedik is: „A társadalom valami olyasmi, amiben az embereknek egymásnak kéne élniük. Egy amerikai humorista mondta: »Én azért vagyok itt a Földön, hogy másoknak segítsek. Azt, hogy a többiek miért vannak itt, azt nem tudom…«” Ha egy pillanatig elvonatkoztatok attól, hogy ezt egy humorista mondta, akkor én még egy Nobel-békedíj indoklási szövegébe is bele tudom képzelni. Ijesztően jól meg van benne ragadva a lényeg. Én valahogy úgy képzelem ezt el, hogy az emberek képesek egymásért szenvedést vállalni, és ehhez azt is hozzá lehet kapcsolni, hogy az emberek képesek lemondani igényeikről.

Péter megszólal: „Tudja, ez utópia. Igen, ez lehetetlen. Csak nem képzeli, hogy én majd lemondok a közbiztonságról menekült románok miatt?!” Megértem őt. Egyet is tudok vele érteni. Bizony, a dolog elég utópikus, és a fő hibatényező az ember maga. A szabad akarat az egyént szabaddá teszi, ám a közösség számára veszélyeket hordoz magában. Mindig voltak, vannak, és lesznek olyan emberek, akik rövid idő alatt akarnak sok dolgot felhalmozni kevés munka befektetésével. Az ok, hogy ez az „egymásnak élni” ma miért nem működik, rengeteg összetevőből áll össze, ám a legfontosabb talán az emberek gondolkodásmódja. Egy alkalmasabb világban az emberek ösztönből segítenének egymásnak. Ott az lenne a különös, ha elmennél a nyomorék, a fedél nélküli, vagy épp a menekült mellett. Mindenki értékelné az életet.

Szerintem a gondolkozásmód megváltozásának kulcsa itt lehet.

Persze lehet azt gondolni, hogy „jó ez, jó ez, csak önmagának mond ellent a srác”, vagy valami olyasmit, hogy „ha téged nem zavar, akkor segíts csak ösztönből a részeg kocsmatöltelékeknek”. Nem várom el, hogy a kedves Olvasó magáévá tegye az én értékrendemet. Az sose jó, inkább azt szeretném, hogy elmélkedjen el. Olyan könnyű a kényelmes székben utálni a társadalmilag alattunk lévőket, miközben a mindennapi kenyér biztosítva van. Olyan könnyű innen elmélkedni, pályázni mindenféle ötletekkel. Sokkal egyszerűbb elmenni a nyomor mellett, mint segíteni megoldani a problémát. Hisz mindannyian emberek vagyunk. Az ember pedig társas lény, közösségben képes hatalmas erőt kifejteni. Erőt, amivel egy jobb, egy boldogabb világot építhetünk egymásnak. Egymásnak, és nem magunknak. Ez lenne a feladatunk.

Olyan könnyű a társadalom pusztulását az elnyomottakra fogni, miközben a pusztulást maga a szeretet hiánya okozza. Mindenki érzi, hogy valami nem jó így, és mégsem teszünk semmit egy más világért.

Lehet, hogy túlságosan elengedtem magam a szöveg írásakor. Kedves Olvasó, ha így érezte, nyugodtan ne vegyen komolyan engem. Én is elgondolkodtam azon, érdemes lenne-e újraírni a felétől… Péter sem hagyta olyan egyszerűen így a dolgot. „Szeretet hiánya? Miről beszél? Szeretem én a feleségemet! Meg hogy könnyű nekem? Nekem egyáltalán nem könnyű! Napi nyolc órát dolgozom! Hallott Maga már valaha a nyugati fejlettségről: Ameri-káról, Angliáról, vagy Németországról? Na, ott könnyű az embereknek.”

Megértem őt. Jellemző, hogy mindenki a több birtoklására vágyik. Ám jó ez így? Sára, azt biztosra veszem, szívesen tartana erről a kérdésről előadást. Látom magam előtt, ahogy feláll a pódiumra a tisztelt hallgatóság előtt, kinyitja a jegyzeteit tartalmazó mappát, megköszörüli a torkát, és elkezd beszélni. És mivel mi, emberek ilyenek vagyunk, a tisztelt hallgatóság nagyobbik része már az előadás közben a svédasztal mellett keresi az élet apró örömeit. Péter-szindróma a köbön, kedves Olvasó!

Áts Gergő

Mielőtt hozzáláttam volna az esszé megírásához, „lázas” ismeretgyűjtésbe kezdtem, mert úgy éreztem, nem vagyok elég tájékozott ebben a témában. Ez az érzésem hamar be is igazolódott, ugyanis néhány forrás elolvasása után szembesültem azzal, hogy a menekültügy még a XXI. században is óriási problémát jelent, melynek kezelésével a mai modern társadalmak is csak gyerekcipőben járnak…

A különböző források – amelyeket olvastam - hosszasan taglalják a probléma súlyosságát, de átfogó képet igazán egyik sem adott. Mivel szerettem volna átlátni a migrációs jelenségeket és a menekültügy összefüggéseit, ezért először egy kis történeti visszatekintést próbáltam magamnak vázlatszerűen összeállítani.

A történelem során az ókortól napjainkig - különböző indítékkal - mindig voltak népmozgások, menekülések, amelyeket (különösen tömeges méretük miatt) a mindenkori társadalmaknak kötelességük kezelni. Az ókorban a népmozgások meghatározó tényezője a mezopo-támiai, a perzsa, az egyiptomi, a görög és a római birodalmak hódító hadjáratai miatt kialakuló rabszolgaság volt. Az emberek tömegesen kerestek menedéket más tájakon, hogy elkerülhessék a rájuk váró rabszolgasorsot. A középkorban menekülésszerű népmozgások egyrészt a vallásháborúk, az egyházi inkvizíció, az erőszakos reformáció és ellenreformáció hatására következtek be, másrészt az országokat és népeket megtizedelő járványok (pl. pestis, kolera) előli menekülés vezetett a lakhelyek elhagyásához. A XIX. század második felében és a XX. század elején az Európából Amerikába irányuló többmilliós népmozgás gazdasági okai mellett megtalálható a politikai vagy vallási okok miatti menekülés is. Írek, skótok, zsidók és különböző felekezetek tagjai hagyták el hazájukat üldöztetések miatt. Az első világháború közvetlen és közvetett hatására emberek milliói hagyták el hazájukat. Oroszországból és a kelet-európai országokból menekültek az emberek a biztonságot és megélhetést nyújtó nyugati országokba. Ezek a jelenségek vezettek a menekültügyi jogintézmények és szervezetek létrehozásához, a különböző népszövetségi megállapodások megkötéséhez a menekültek helyzetének rendezésére. A Népszövetség 1925-ben, Genfben határozott egy önálló, nemzetközi menekültügyi hivatal létrehozásáról. Az ENSZ tagállamai a második világháború után a menekültek helyzetének rendezésére 1948-ban létrehozták a Nemzetközi Menekültügyi Szervezetet. A probléma azonban ezzel sem oldódott meg és még napjainkban is igen nagy hangsúlyt fektetnek a késztető vagy kényszerítő okok felszámolására.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság (angol rövidítése: UNHCR) adatai szerint 1997-ben világszerte 22,7 millió menekültet tartottak számon, közülük 5 millió Európában tartózkodott. Az UNHCR-nak 1999-ben mintegy 26 millió menekültről kellett gondoskodnia.

Az elmúlt időszak tendenciáit és a meglévő válsággócokat figyelembe véve a menekültek számának további növekedésével lehet számolni. Figyelembe kell venni azt is, hogy a tömeges migrációt felerősíti a demográfiai robbanás, a szociális szakadékok elmélyülése, az instabilizáció fokozása és az ezek nyomában járó politikai válságok. Ennek okaként a világ egyes térségeiben az éhezést, az etnikai konfliktusokat, a jövőtől való félelmet, a létbizonytalanságot, a politikai nézetek és a faji, valamint vallási hovatartozás miatti üldöztetést, a munkanélküliséget, nem utolsó sorban a polgárháborús helyzetet lehet megemlíteni.

A menekülteket a következőképpen szokták definiálni: A hazájukban vagy szokásos tartózkodási helyükön faji, nemzeti hovatartozásuk, meghatározott társadalmi csoporthoz tartozásuk, vallási, illetőleg politikai meggyőződésük miatt hátrányosan megkülönböztetett külföldi állampolgárok vagy hontalan személyek. A megfogalmazás is mutatja, hogy ők valamiben „mások”, nem feltétlenül rosszabbak, de eltérnek a többségtől, az elvárt „normáktól”, ezért az adott országban kirekesztetté válnak és az adott társadalom perifériájára kerülnek. A rasszizmus és az idegenellenesség számos formája akadályozza az életüket, így meglehetősen nehéz nekik egy másik társadalomban/országban elfogadtatni magukat, újrakezdeni az életüket. Sajnos az ember nap mint nap hallja, hogy a befogadó országban újabb nehézségekkel kell megküzdeniük az oda bevándorlóknak. A beilleszkedés esélyeit nagyban befolyásolja az etnikai eredet és bőrszín. Minél "eltérőbb" egy menekült megjelenése, annál nehezebben fogadja be őt a menedéket adó társadalom. Úgy érzem, ez „A szegény embert még az ág is húzza” tipikus esete.

Mi, hétköznapi emberek – akik egy modern társadalomban élünk és nem kell amiatt aggódnunk, vajon holnap lesz fedél a fejünk fölött, vagy hogy tudunk-e valamit enni – talán még elképzelni sem tudjuk, hogy milyen sanyarú sorsa lehet a bevándorlóknak. Ez egy nagyon súlyos, évszázadok óta megoldásra váró probléma, amivel együtt élünk. Bár ezt a legtöbb ember észre sem veszi: elsiklanak fölötte, vagy, ami még rosszabb, tudomást sem vesznek róla. Őszintén szólva, amíg nem néztem utána, én sem nagyon tudtam, hogy ennyire hátrányos és sokszor tehetetlen helyzetben vannak a menekültek. Bennem is csak az olvasottak alapján körvonalazódik egy kép, ami valószínűleg csak töredéke a valóságnak, de már ez is elszomorító…

Tény, hogy akik a harmadik világból Európába vándorolnak, nem-európai származásuk miatt nehezen találnak albérletet vagy munkát. Gyakran hallani olyan menekültekről is, akiknek a gyermekeit nem vették fel óvodába vagy iskolába. Habár a menekült státusszal rendelkezőknek a helyi állampolgárokhoz hasonlóan joguk van a munkavállaláshoz, átlagosan csupán harminc százalékuknak sikerül megvetnie a lábát a munkaerőpiacon. Évente országos szinten alig több mint néhány tucat menekült talál bejelentett állást. Sokan teljes létbizonytalanságban, feketén dolgoznak, vagy tartós munkanélküliként a helyi hajléktalanok számát gyarapítják…

Akárhogy pecsételi is meg őket a társadalom, a felsorolt külföldiek nem „bűnözők”. Hazájukból üldöztetés, háborúk vagy „csupán” a nyomor, az éhezés elől menekültek el. Éppen az kergeti őket kétségbeesésbe, hogy nem értik, miért vannak „börtönben”, hiszen a befogadó országban védelmet kértek, és semmiféle „bűncselekményt” nem követtek el, mégis olyan ellenségesen bánnak velük, mintha veszélyes bűnözők lennének.

Sok esetben a helyzetüket tényleg ehhez lehetne hasonlítani… Sajnos az egyik legnagyobb probléma a helyi lakosság hozzáállásából fakad. Egy világban, ahol a rasszizmus éppen a fénykorát éli és az emberek közötti különbségek jelentik a legnagyobb szakadékot, még a legkisebb mértékben sem lehet toleranciáról beszélni. Pedig a probléma megoldása valahol itt kezdődik. Úgy gondolom, a menekültek ügyével nem csak a különböző, erre specializálódott szervezeteknek kell foglalkozniuk, mert ez édeskevés, hanem a hétköznapi embereknek is. Több toleranciával és egy cseppnyi odafigyeléssel bárki segíthet a menekülteken. Ez csupán hozzáállás kérdése. A segítségre pedig szükségük van a bevándorlóknak, mert helyzetüket sokszor a szervezetek sem könnyítik meg eléggé. A kormányok azoktól, akik már megkapták a menekültstátuszt, elvárják, hogy gondoskodjanak magukról, miközben lakhatási lehetőségeiket, munkaerőpiaci boldogulásukat és a szociális juttatásokhoz való hozzáférésüket nyelvi akadályok, idegengyűlölet és jogszabályok gátolják.

A menedékkérők problémái országonként változnak. Lengyelországban az alapfokú oktatás jelent nagy gondot. Egyrészt a lengyel iskolák a beiratkozó diákoktól elvárják, hogy beszéljenek lengyelül, másrészt sok befogadóállomás a városoktól távol található, és a gyermekek számára fizikai nehézséget jelent az iskolába való eljutás. Mindennek következtében a menedéket kérő iskoláskorú gyermekek közel fele nem jár iskolába. Szlovéniában a menedékkérőknek a túlzsúfolt szállás és a melléjük beosztott túlterhelt, néha kevés együttérzést mutató személyzet okozott gondot. Sok magyarországi menedékkérő úgy érzi, nem tájékoztatják őket megfelelően jogaikról és jogosultságaikról, és munkát is nehezen találnak. Szlovákiában a legnagyobb problémát a befogadási arány jelenti, ami a világon a legalacsonyabbak közé tartozik.

Végül két esetet említenék meg, amelyeket mostanában olvastam én is. Ezek is csak halványan tudják érzékeltetni a menekültek helyzetét, de talán aki e sorokat olvassa, kicsit átértékeli magában az eddigi hozzáállását. Ha ezután az emberek csak egy picit jobban odafigyelnek a bevándorlókra, már megérte.

A többfunkciós munkacsoportnak arról beszélt egy afgán férfi, hogy menedékkérelme ügyében már több mint három éve vár döntésre. Számára leginkább a bizonytalanság jelent gondot. „Többé-kevésbé elégedettek vagyunk az elhelyezéssel, étellel, szabadidős tevékenységekkel - azokra kár szót vesztegetni” - mondta töökéletes szlováksággal. „A nyelvet is megtanultuk - de ugyan minek? Lehet, hogy sohase kapunk itt menekült státuszt!”

Egy tizenéves roma lány pedig azt mesélte el, hogy a menedékkérőket befogadó állomáson minden este idegenek előtt kell levetkőznie. Túlzsúfolt menekültszálláson él, ahol minden szobán két család osztozik…

Ez a két eset is azt jelzi, hogy a végső megoldás még messze van és ahhoz, hogy az emberek közötti különbségek halványuljanak – mert eltűnni sohasem fognak — leginkább az embereknek kell megváltozniuk. Ez lenne a legfontosabb lépcsőfok. Amíg ezt nem tesszük meg, nem valószínű, hogy bármi változás is bekövetkezne.

Vargacz Alexandra