felemás korlát

2006. november 28.

Oravecz Barna

kulturális

hetilapja

—pótolhatók —

Pár hete felkeresett egy lovag. Nem tudtam, hogy ilyesmi még megtörténhet. Előre bejelentkezett. A nevemet tudta. Jó: tehát az iskolavezetés irányította hozzám. Előfordul, nincs vele semmi baj. Azért vagyok munkaközösség-vezető.

A lovag úr hatvanon túli, alacsony, köztisztviselő küllemű úr volt — a közértben szimpatikusnak láttam volna, pláne, ha mögöttem áll a sorban és nem előttem. Itt viszont szemben ült, és rögtön a tárgyra tért. Szeme nem teljesen definiálható állásából és csillogásából (most próbálom nyelvileg kifejezni a kifejezhetetlent — dagály és szóvirág kellene ehhez, de sok!) azonnal kitaláltam, hogy ez a tárgy a költészet lesz. Nyertem. Tehát egy magyarosch fűzfaköltővel beszélek. De ebben már nagyságrendileg tévedtem. Ötvennel: mivel ő egy delegáció volt. Mint kiderült, Kőbánya költői összetömörültek, mint utasok a villamosajtóban (Parti Nagy Lajos: A hét asszonya, lásd A fagyott kutya lába c. új kötetét), és antológiát adnak ki. Kőbánya üdvöskéje, Varnus Xavér orgonál majd nekik. A kérés az volt, hogy ehhez a vállalkozáshoz nem adnék-e (én!) felolvasó diákokat, akik, ha a dolgukat jól végzik, szintén kapnának majd ebből a szöveggyűjteményből egyet-egyet.

Elolvastam a verseket, és gondolkodni kezdtem, terjesztés helyett hogyan lehetne eltagadni őket.

Aztán elnevettem magam.

Mert megláttam magamat, ahogy azt magyarázom (előfordul), hogy a Gondolatok a könyvtárban mennyire nevetséges tákolmány (rossz nagy vers, ahogy fogalmazni szoktam). Ami egyébként igaz. Rossz nagy vers talán a Himnusz is. De a Hazám feltétlenül. Meg A Dunánál. Az Elbocsátó, szép üzenet. Az Apokrif. A Szeptember végén. Rossz nagy versekkel mind a négy történelmi folyónkat el lehetne rekeszteni. Talán eleve e célból írták őket.

Na bumsztarára bumm, hát akkor most még írtak ehhez az adaghoz néhány rossz kis verset is. Néhányan még újonnan beneveztek A mélypont költője versenyre. Sajó Sándor iskolájában dőljek ilyen okokból a kardomba? Ennek a versenynek sosem lesz vége. Ha majd mindannyian elfelejtünk írni, és visszatérünk az ötszáz szavas, makogó szóbeliségbe, amire komoly esély van, akkor se. Költőnek születünk (vagyis beszélünk összevissza); de hálistennek kevesen halunk meg akként. Legtöbbünk magához tér. A maradék viszont mindig is elalél majd a létezés csodájától vagy értelmetlenségétől, ennek következtében húsz rímelő sor bevetésével próbálja megszerezni Alizka kegyeit, és rendületlenül lyuggatja tovább a nemzetiszín zászlót, amihez feltétlenül nagy elődökre hivatkozik. Százezer ilyenből egy lesz Ady Endre. Ennyi az egész...

A legtöbbünk magához tér, de ezek már nem, szegények.

A költő-lovag urat e gondolatmenet végeztével megsajnáltam, ezért ötös-ígéretekkel megvesztegettem néhány lányt az osztályomban — ők előírásszerűen felolvasnak majd az esten, és persze kapnak antológiát. Hurrá. Esetemben mindez egy teljes tanítási óra elpazarlásával járt. (Minden huszadik ilyen levelet bonthatom fel tehát, ha nem akarok nagyon rosszat magamnak!)

A tényállást tegnapelőtt e-mailban vázoltam a lovagnak, mert azért szerencsére már a lovagok is elektronizáltak.

Meg még hozzátettem ezt:

„Kellemetlen, de meg kell írnom, hogy mit gondolok erről a dologról. Nos, elolvastam a szövegeket, és mérhetetlenül nem tetszenek. Gyakorlatilag egyik se. Napokig azon gondolkodtam, hogyan tudnék ebből a dologból kihátrálni. Végül nem fogok. Találtam ügyes diákokat, akik megcsinálják, amit kell, esetleg még tetszhet is nekik az, ami nekem nem — nem tartom magam orákulumnak. De arra nagyon megkérném, hogy a későbbi terveit ne építse rám. Nem tudnék még egyszer jó szívvel segíteni.

Szégyellem, hogy ezt írtam, de ezt írtam.”

Irodalom. Tanítás. Hát ilyenek a tanáraitok. (No jó, ezt visszavonom. De én ilyen vagyok.)

A bemutató és a felolvasás egyébként december 12-én, kedden fél ötkor lesz a KÖSZI-ben.

*

Egy nagyon hülye betegség után, fizikailag talán rendezetten, ugyanakkor lelki gnómként visszatértem a Lászlóba. És nagyon nem tetszik semmi, de semmi. Már a vissza-műemlékezett angyalok se a bejárat fölött. De rendben, nem nézek oda, eddig se szoktam. Ám a kollégáim is rosszkedvűek, mindenki a pénzét számolgatja, és isten tudja, még mit csinál — önfeledten tanító embert én becsszóra alig látok (ha mégis akad, szóljon, bocsánatot kérek majd tőle) —mindenki elvánszorog az órára, majd belezuhan a székébe. A diákok dettó. Jó kis romhalmaz! Akikkel viccelni lehetett, azokkal már nem lehet, akikkel neki tudtam indulni valaminek, azokat zömmel már a tavalyi év végén lepattintották, vagy lepattantak maguktól. Hányan voltak kiakadva — diákok, tanárok — Parragi Esztertől! Hát többé nem kell kiakadniuk. Csak hát — a jövőben kihez futnak majd, ha mégis valami izgalomra vágynak? Színházra, irodalmi műsorra? Valakire, aki este nyolckor is hajlandó még csinálni valamit?

Tudom, hogy azért, amit most írok, bárki elfogultsággal vádolhat, ám ez nem rendít meg, mert filozófusszerű fazon vagyok valamennyire, emberek között is sokat forgolódtam már, és mindkét vonatkozásban azt tapasztaltam, hogy semmiből sose lesz semmi, nem létező istenek nem tudnak teremteni — egy ilyen kijelentés tehát tautológia, kimondásában abszolúte nincs semmi kockázat. De jól van, térjünk vissza erre a témára egy év múlva. Nézzük meg, születik-e nálunk komolyan vehető színház, fesztivál, konferencia vagy bármiféle egyéb kultúra. (Nem szakma: kultúra. Szakma persze születik. Bocs, de betanított papagájokkal is születne.) Nézzük meg. Én lennék a legboldogabb, ha igaza lenne annak az általam tényleg tisztelt embernek, majdnem-barátomnak, aki tavaly ebben a vonatkozásban azt mondta nekem, hogy mindenki pótolható.

*

Én úgy tapasztalom, hogy nem pótolható mindenki. És persze ezt az általam tisztelt szentlászlós ember is így gondolja, ha a magaskultúráról van szó. Michelangelo, Planck, Mozart, Dante nem pótolható. A kisebbek, maiak igen. Mi rabszolgák legalul, pláne igen.

Ez egészen fordítva van. Dante hétszáz éve halott, és tök jól megvagyunk nélküle. Elég, ha néha beleolvasunk, de már azt se muszáj. Viszont ha egy közösség elakad, és csak néz ki a fejéből, hogy most mi van, mihez is kellene fogni — hát akkor hiába vágyik akár Dante útmutatására. Dumálhatunk, hogy igen, hogy ő meg a többi mekkora példa! De egy francot, nem jön ő már segíteni! Fontosabb dolga van. Az, hogy halott.

A mi iskolánkat az ősök Szent Lászlóról nevezték el. Ezt is jól fel lehet mondani, Szendrei Péter kulturális igazgatóhelyettes minden tanév elején felidézi a lovagkirályt. De ha sistereg is közben a levegő, akkor is csak verbálisan bírja felidézni — fizikailag és ténylegesen megemelni se tudná a híres szekercét, nem gyeplabdaütő az! Mirajtunk Szent László nem segít, nekünk sajnos már Jack vagy Szabó Péter (ezek öt-tíz éve még híres tanárok voltak!) is a régmúlt. Pedig ők esetleg tudnának segíteni, nemrégiben legalábbis még képben voltak, csak épp már nincsenek velünk, és kész! Hát ez az, ami nem vicc. Vanessa sincs már velünk, a kis megbízhatatlan linkóci, egy gonddal kevesebb! Csak éppen nem gyógyít minket többé a nevetése. Majd körbegyógyítjuk helyette magunkat mi a savanyú arcunkkal? Azt feltételezem, hogy nagyon is más lenne, ha öten-hatan itt lennének, akik most nincsenek itt. Mert nem pótolhatóak.

*

Sok dolog sem pótolható. Pár napja Lászlós Fesztiválon voltam. Tényleg ott voltam, csak épp nem a Lászlóban. Az ELTE Társadalomtudományi Karán tanul most valaki (a nevelt lányom), aki korábban a Lászlós Fesztiválokon szocializálódott, talán mindegyiken ott is volt (már tízévesen is), szerelmes lett az egészbe, és pár éve egyszerűen ellopta, átültette ezt a mi fesztiválunkat egy egészen más világba. Mi történik ilyenkor? Sokminden történhet. Tavaly még félig értetlenül nézték az egyetemisták a dolgot, idén már ráröpültek: nemcsak táncolni és csajozni mentek oda, hanem szervezni, takarítani és szakmai beszélgetéseken részt venni is. Azokat az embereket egyébként, akiket ők programként oda tudtak csábítani, mi is meg tudnánk szerezni (Réz András, Mérő László volt is már nálunk). A dolog, néhány részlettől (pl. borkimérés) eltekintve, nálunk is működtethető, hiszen — épp ez a vicc! — NÁLUNK, egy gimnáziumban volt ilyesmi ELŐSZÖR! Mi néhányan — mi, pótolhatók! — találtuk ki. Mégis, nálunk már úgy tűnik, elhunyt a projekt, máshol pedig mintha épp működni kezdene. Sárkány Péter igazgató úr a dologról értesülve meg is jegyezte: de kár, hogy nem védettük le régebben a fesztivált! (Viccből mondta, persze!) Lehet, hogy kár — de legyen csak azé, aki élni tud vele. Ugyanis bármikor visszavehetjük. (Már 5-6 éve is gyöngélkedett nálunk a dolog, akkor egy szerencsés évjárat részben visszavette azzal, hogy jó fesztivált hozott össze. Tavaly meg Parragi Eszter varázsolt bele némi életet — diákok akkor már kevésbé mozogtak a háttérben.) Meglátjuk, mi lesz jövőre. SZÉ — Szakkollégiumok Éjszakája, egéSZÉjszaka — akkor is lesz, a naptár szerint szinte teljesen egybeesik a két dolog. Isteni lenne, ha kémeket küldenének ki egymáshoz a felek. Az egyetemisták méltányolhatnák az ősforrást, méltányolhatnának minket (ahhoz persze méltányolhatónak kellene bizonyulnunk), mi meg leshetnénk a nagyobbakat, akik hülye fejjel szétrészegeskedik azt, ami nálunk még jó volt. Már ha tényleg szétbarmolják; egyelőre nem tűnik valószínűnek.

*

Jó hét volt egyébként.

– Megnyílt a második emeleten Pleszkán Évi rajzkiállítása, erről a jövő héten írni fogok, mert érdemes.

– Szombaton Szentendrén több érdekes dolgot láttam, vasárnap a Petőfi irodalmi Múzeumban még érdekesebbeket, pl. halotti maszkokat. Meg élőmaszkokat is. Arcot, ami a gipsz alatt már folyik, ami felismerhetetlen, no meg ami teljességgel él. Erről is írok majd. El kell menni oda. Fillérekbe kerül.

– Írok esetleg a Parapedálról. Ami vállalhatatlan. Ezt a lapot én kezdtem el — nagyszerű F-es diákokkal. Nem csináltuk jól, de csinálgattuk azért. Eltelt két év. Ezek a gyerekek kifejezetten tehetségesek voltak, jó fejek voltak, ezt tanulták heti sok órában — és ma már nem képesek tűrhető dolgot írni, sőt megítélni sem tudják önnön teljesítményüket. Egy barátom, olvasván a lapot, a sóval felszórt Karthágót említette. Hogy nem jobb lenne-e.

– Írok arról, hogy Parragi Eszter távozása után végre megint van új színházszervezőnk. És hogy tessék színházba járni. És hogy színházi előadás meg ezerféle van. Hogy akad olyan, ahova jobb, ha az alsósok mennek, de vannak nagykorú darabok is. (A Sade márkira utalok e percben.) És a színházszervezőnek egyszerre kell ajánlania ezt is, azt is, ha lehetetlen is. A színházszervezésről is fogok tehát írni. És hétről hétre, szép sorjában, mindenről fogok írni.

*

Nagyon szükséges, hogy mindenről írjon valaki. Én vagy más. Rettentő sok baromság van. Iszonyú buták vagyunk, ha hagyjuk, hogy azok legyünk. Korlátok vagyunk egymás számára, annyira, hogy a fal adja a másikat, eközben korlátoltak is vagyunk, és ez a két dolog erősen összefügg. Felemás a dolog: én gyomorszájon váglak, te állcsúcstájon válaszolsz. Sose ott, ahol — felemásan. Sajnos tényleg harci kultúra ez az egész. Egyelőre. Még sokáig.

felemás korlát

2006. december 7.

Oravecz Barna

kulturális

hetilapja

— Szilánkosan —

Az előző szám címlapján halotti maszkokat láthatott volna az olvasó. De sajnos nem igazán jól láthatta. Ez a probléma, most már nyilvánvaló, végigkíséri majd a lapot — nem tudom, miért lepődtem meg ismételten ezen, hiszen már a Parapedált is végigkísérte. Technikai, nyomtatási gondok vannak? Hát igen.

Következmény: szinte egyáltalán nem lesznek majd képek ebben a vállalkozásban. Helyettük nekem kellene majd, mint régen Shakespeare-nek, szómágiával az olvasó elé varázsolnom mindent, amiről beszélek, amit ajánlok — ez egyébként jó kis feladat. Hozzá is látok. Csak épp most fáradt vagyok és nem hiszek az egészben: ma valahogy nem érzem magam Shakespeare-nek. Sikerült megint szilánkosra zúznom az agyamat és az illúzióim túlnyomó részét. Egy hete még nagyon akartam, de most meg épp nagyon nem akarom ezt az egész lapot. Ideális állapotban vagyok tehát, hogy másodszor is belefogjak. Kezdem is az egyik ígéretemmel.

*

Egészen elképesztő ám az a halotti maszk-kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban! „Korszerű”, XXI. századi emberként az üzleti résszel kezdem: azzal, hogy a hülyének is megéri. Pár száz forintért az egész múzeum bejárható. (Be is kell, mert egybe van nyitva minden: egyetlen teremrendszer.) Hiába caplatna hát végig az ember célirányosan a Petőfi-termeken öles léptekkel, nemigen lehet, mert az is egészen érdekes. Aztán, hacsak nem visz magával vakvezető kutyát, hogy körülpillantania se kelljen, egy teremnyi pici-csoda kisplasztikába botlik (de tényleg, úgy hívják a szobrásznőt, hogy Herczeg Klára — én jó húsz percre elakadtam a dolgainál). Lesznai Anna meg, ez a mindenki ismerőse és mindenki felesége hiába volt közepes író, azért elég tűrhető hímzéseket és könyvborítókat fejlesztett ki.

Szóval efféle dolgokon kell átbotorkálni, hogy másfél-két óra alatt eljuthassunk a maszkokig. Van ott kiállítva vagy ötven.

Akkor ott az ember először is meginog, hogy tényleg erre vágyott-e. Ezekre a csukott szemekre, amelyeknél csak a félig kinyíltak az idegesítőbbek. Szóval ez a halálkukkolda kicsit azért megviselő — engem megviselt. Ez a „Helló Halál, öreg haver”-hangulat, amit csak cinizmussal, vagy valami ájult tisztelettel lehet kezelni.

Persze nem igaz, hogy nem tudja az ember előre, miért is ment oda. És érdekes is, hogyne lenne! Persze kinek mi érdekes. Egy fiatal apa balszerencsénkre (a feleségemmel voltam ott) végig-idegenvezette az egészet a gyerekeinek. Ő főként a nagymagyarokat mutogatta. Tiszteletben és szakértelemben utazott. Mert aki Kossuthtal, Deákkal vagy Liszttel óhajt szembetalálkozni, természetesen az sem megy oda hiába. Én nem miattuk mentem — én arra vártam, hogy valami eltaláljon. És például Stendhal és Dosztojevszkij bálványa, Napoleon izgalmasabbnak bizonyult. Nem is tűnt hihetőnek az egész. Fiatal, erőteljes, szép arcot láttunk. Hogy lehet ez? De azt mondják a visszaemlékezések, hogy noha a halála iszonyatos volt (rák), valamiképpen visszafiatalodott. El kell hinnem, hogy van ilyen — mert ott a jól ismert Ady-maszk is, és annál ez tényleg ellenőrizhető. Szegény Babits bezzeg nem szépült meg, pedig nagyon ráfért volna: csupa szögletesség, szikárság, „csont és bőr és fájdalom” az egész, nem jó nézni egyáltalán. Ellenben az ő maszkja az egyetlen, amely annyira fel tudja idézni a „modellt”, mint ahogy egy jól sikerült szobor tenné. Na és még talán a Móriczé. Szabó Lőrinc ellenben érdektelen, jellegtelen: szemüveg és loboncos haj nélkül ő csak egy fej és annyi. Kodály (őt raktam a címlapra!) sem az igazi, Váci Mihályról meg ne is beszéljünk. De Pilinszkyről se.

És hát itt vannak a nyugati múzeumokból kölcsönkért nem-magyarok! Beethoven világhíres maszkja szerintem szívük mélyén még a sznoboknak és rajongóknak is közömbös. Brecht viszont pont olyan, mint amilyennek újabban gondolom: cinikus, sunyi, gyáva, mosom-kezeim-téged-meg-nem-ismerlek-alak, és ez az egész információhalmaz ott ragyog az öntelt, sumák pofáján. Egyedül az nem látszik rajta, hogy még ebben a jellemferdeségében is mennyire ragyogó író volt. Az egyébként keveseken látszik.

És ott van Luther. A talán egyetlen igazi modern kori vallásalapító halotti maszkja tehát fennmaradt. És Heine. Elképedtem, hogy így nézett ki a végén! Sehol a mindennel játszó, frivol, éles elme. Ez egy fűszerkereskedő. Nem hiába félt hát a tömegbe-olvadástól annyira. És persze Goethe. Semmi különös! És sokak kedvenc Hesséje, benne legalább van valami érdekes. Végül a slusszpoén: Nietzsche. Pontosabban: 60% bajusz és 40% arcszerűség. Vele sem a betegség bánt el így, nem, ő ilyen volt. Alapvetően semmilyen. Azért kellett annyi — együttesen tényleg zseniális — különcséget kitalálnia. Nem is bírtam ki: néztem, és kárörvendően vigyorogtam.

Szegény Schiller felismerhetetlen, teljesen amorf, még az életkora is megállapíthatatlan. (Azt mondják, a halotti maszk a halál beállta után akár fél nappal már elég fura lesz: megindul a testben a bomlás, torzulni kezdenek a vonások. Ez lehetett a helyzet a Schiller-maszk esetében is.)

Hegellel, kedvenc filozófusommal való találkozásom napokra lebegő állapotba hozott. A róla készült metszetek, festmények szikár, férfias, karakteres embert mutattak. Ezt hozzá tudtam társítani ehhez a kemény, kopogó, göcsörtös mondatokban megfogalmazott mindenfolyik-filozófiához: és ezzel jól elvoltam évtizedekig. És most egyszer csak ott volt a maszkja. Nem tudtam, hogy ott lesz. Mit mondjak, megállított. Hegel kolerában halt meg, hatvanegy évesen. A járvány miatt tömegsírba temették. A maszkja szinte csak a körvonalait mutatja egy emberi arcnak: még felismerhetően annak a szikárnak, határozottnak. De már csak emlékeztető róla. Mintha ez az arc azonnal elkezdett volna belefoszlani a mindenségbe, az abszolútumba, a semmibe. Hegel kedvenc szavait, fogalmait mondom — látni véltem mindezeket a maszkján. Sőt: látni véltem a maszkján mindazt, ahogy gondolkodott. Ez lenyűgöző volt.

És még valami. Mikszáthról döbbenetemben egész fejezetet szándékoztam írni. Erről az iszonyatos, tokaszalonnás-disznó-ember-formátlanságról, erről a potenciális Taxidermia-főszereplőről. Úgy éreztem ott, a maszkból le tudnám vezetni az egész embert és az egész életművet. Nem lenne teljesen hízelgő. Máskorra hagyom.

(A kiállítás nyitva van februárig.)

*

A másik kiállítás, amiről beszélni akarok, már csak pár napig látható. Viszont nem kell érte messzire menni: elég a másodikig. Pleszkán Éva munkáiról van szó.

Körülbelül húsz alkotást láthatunk. Nagyobbrészt fekete-fehérek, de jópár színes kép is látható. Már sok rajztagozatos kiállítást láttam, és feltűnő, hogy mennyire csak az egyik vagy csak a másik dominál legtöbbjüknél. Écska (hadd használjam most én is a baráti körben, illetve nem egy képén használt nevét) úgy látom, mindkét formavilágban elég otthonosan mozog. E tekintetben még nincs kisarkosodva, kiegyoldalúsodva. Még bármifelé mehet.

Pleszkán Éva az én osztályomba jár, mégsem tudok a kiállításáról semmi pontosat. Sőt azt sem tudtam előre, hogy kiállítása lesz. Egy hétvégén ugyan kaptam tőle egy e-mailt, hogy ha megtalálom, vigyem be hétfőn azokat a munkáit, amelyeket a Parapedálba készített — de hát én azokat több órás keresés után sem tudtam elővarázsolni, sőt máig sincsenek meg. Ezt közöltem is vele, ő nyugtázta, annyi. Nem beszéltünk erről többet, én persze szégyenkeztem.

Aztán pár nap múlva egy filozófiaórára siettem (no jó, ez a sietés kissé talán túlzás volt), és a másodikon ott ácsorgott az osztályom rajzos része. Képek, Éva középen, Szabó Gábor magyarázott. Épp akkor nyitotta meg a kiállítást. Megálltam, füleltem kicsit.

Én középiskolás koromban nagyon szerettem volna rajzolni, festeni — nagy csalódás volt, amikor be kellett látnom, hogy nem menne az nekem. Nemlétező rajztehetségemet paradox módon a fiaim örökölték, akik aztán az elmúlt években el is pazarolták, fel is számolták rendesen. Ők bezzeg sosem voltak vagy lesznek Szabó Gábor kedvenc tanítványai! És ezt meg is értem. Én viszont mindig biztos voltam benne, hogy nekem tudott volna fontosakat mondani. Sokat csattantunk volna, de kijöttünk volna egymással. Mint ahogy most is kijövünk.

(De nem Szabó Gábor most a témám, vele legközelebb fogok leszámolni. Mert felkértem őt, hogy a következő Parapedál-szám számára legyen az interjúalanyom, és ő ezt visszautasította. Kíméletlenül feltárom majd a lehetséges indítékait, és ő abba majd jól belehal. Remek bosszú lesz.)

Ellenben most egy induló tehetségről van szó. Aki nekem a kezdetektől gondot okozott. Mert Éva túl sok területen tehetséges. És mindig csinál is valamit. Ráadásul mindig minden vállalkozásának van is végeredménye. (Eddig.) (Még a puffokat is ő gyártotta a könyvtárba úriasszonyos jókedvében. Nyolcszázan járnak ebbe a nyamvadt iskolába, puffot varrni közülük szerintem vagy hatszázan tudnának, ha nem is ilyen szépeket — de nem, ezt is neki kell kitalálni-összehozni!) — Nem szerencsés ez az egész. Az emberekkel az a baj, hogy nem bírnak megülni a seggükön, hogy folyton kimászkálnak a szobájukból: valahogy így mondta Pascal, és igaza volt. Popper Péter regényében meg ez hangzik el: „Vigyázz, a túl korai siker gyakran a halhatatlan istenek rosszindulatát jelzi!” Pilátusnak mondják ezt a regényben, és ott igaznak is bizonyul, és ahol hasonlót láttam az életben, edig ott is igaz volt. Szóval nem szeretem, hogy Écska nem tud megülni otthon, és nem tudja jól összehúzni magát, és nem tud észrevétlen lenni, és ráadásul túl korán sikeres is. Nem lesz jó vége ennek. Hűtőfürdőbe kellene ültetni gyorsan. Egy kis szárnylenyesés, no még az sem ártana.

*

A következő számban folytatom Pleszkán Éva kiállításának értékelését, és talán érdemlegeset is mondok végre róla. Azonkívül, mint ígértem, lerántom a lepelt Szabó Gáborról, nézhet majd. De most elfogyott a helyem.

*

Jó hét volt egyébként.

Egyik kedvenc írónk pár hete meghívást kapott az IVIVre, úgy 6 ismerősnél tartott, amikor a feleségem ezt észrevette. Tegnap szóba került, hány ismerősnél tarthat most. Úgy 1800-nál, feleltem hanyagul. Kivéve, ha még nem szúrták ki az emberek, mondta az asszonyka: mi lenne, ha tíz és ezernyolcszáz közöttire tippelnénk a dolgot? Nagyon jót mulattunk ezen, és a tipp persze nyert is: nem kevesebb és nem is több. Huszonegynéhány ismerősnél tart az az író, akinek a novelláiból készült a Taxidermia című, itthon még teljesen ismeretlen, viszont már világsikerű film. Az író eddig egyetlen regényével, a Hősöm terével kapcsolatban egyébként valami tévéműsor is lesz csütörtökön valamelyik nemkereskedelmi adón, egy nézője biztosan lesz, bár nagy reményeket nem fűzök hozzá, magyar tévé.

*

Szimpátia okán említem meg, hogy kedden zeneest volt a Lászlóban. A könyvtárosok sem férnek a bőrükbe és mindenféléket szerveznek. Azt hiszik, van még élet errefelé, és hátha igazuk van! Horváth Viki állítólag óriásit zongorázott. Közben zajlik a könyvbörze és a széptárgy-aukciójuk is, még nem késő, lehet adni-venni, rohanjatok, lászlósok.

*

Egy barátom, lászlós tanár remek aforizmájával zárom a mostant. Jól megfogalmazza, minek tekinthető ez a lap, amit most épp a kukába dobtok:

„Boldogságkísérlet zuhanó repülőn.”

felemás korlát

2006. december 19.

Oravecz Barna

kulturális

hetilapja

— Kirakatban —

Jó ideje nem tudom folytatni ezt az újságot, félelmeket és rögeszméket forgatok a fejemben: de talán ennek ma vége szakad. Gyakran azon múlik az ilyen dolog, hogy véletlenszerűen sor kerül-e két-három fontos beszélgetésre. Amelyek persze nem feltétlenül nagyszabásúak. Én két beszélgetésen már jó régen túl voltam, és nem értettem, hogy akkor annyi miért nem elég. (Nem volt elég, írta Illyés Gyula, lehetséges érettségi tétel, az idén megúsztuk.) Természetesen csak a fontos beszélgetések számítanak ilyenkor: az önismeretiek. Amikhez nem kell pszicho-grafo-szado-macsológiai továbbképzésekre járni, csak feszülten figyelni, másokra, a nap huszonnégy órájában, a beletompulásig.

Elmondom előbb az egyiket, aminek elégnek kellett volna lennie, de nem volt elég:

Bementem az osztályomba osztályfőnöki órára, és megengedtem valakinek, hogy tíz percre úgyszintén bejöjjön velem. Ez a barátom akkoriban hirtelen indulatában ki akarta javítani a Teremtő hibáját. A Teremtő ugyanis szerinte már a teremtéskor betervezhette a Parapedál ezévi, eleddig egyetlen számát, és ezt, mivel hibás terv volt, valakinek korrigálnia kell. Egy újabb számmal persze, amit ez a barátom magára is vállalt. Bejött tehát mihozzánk és megkérte az ifjakat, írjanak valamit magukról meg a dolgaikról. Mert abból majd cikk lesz a Parapedálban. (Már látható: sohasem lesz belőle cikk.)

Természetesen mindenféléket írtak. Rólam is. Hogy milyen hű de nagyszerű fazon lennék. Az ilyeneket én elég gyorsan átlapozom. Jólesnek persze, de mit kezdjek velük? Aligha járulnak hozzá az önismeretemhez. Önfényezéssel nálam eleve tele van a padlás.

Ellenben most valaki azt írta rólam: elég jó fej, de nem annyira tanárként, hanem inkább talán emberként.

Ilyenkor kezdek én el felébredni. Végre mondtak rólam valamit.

Azt mondták ki, hogy látnak. És hogy nekem is látnom kellene magam. Jó fej vagyok. Szuper. De attól még átlátnak rajtam. Tanárként speciel lenne még mit pedáloznom. És bizony, egyszer kezdenem kell majd valamit azzal, hogy szakmailag az alsó harmadba sorolnak az engem ráadásul kedvelő tanítványaim.

*

Ezt a részt most gyorsan befejezem. A második beszélgetés abból állt, hogy egy nagyon kedves valaki megkérdezte tőlem, nem az-e a bajom, hogy ellustultam a nagy betegeskedésben, és most nincs kedvem visszaállni a tevés-vevésbe. Amilyen egyszerű a kérdés, annyira hálás voltam érte. Tudtam, hogy így igaz ez a lustaság-dolog. Húsz éve előre tudtam. Azért kellett folyton pörögni. Tudtam, hogy ha egyszer leállok, nem tudok majd visszatérni, és elképedtem, hogy ez tényleg így is lett, szó szerint. És azon is elképedtem, hogy ez kívülről ennyire látszik, és azon is, hogy én magam meg el tudtam felejteni azt, amit ilyen pontosan tudtam.

*

A harmadik beszélgetés volt a legfontosabb, de azt nem mondom el.

*

Szóval korábban még ilyen mondatokat fogalmaztam, hogy:

Félek a tehetséges emberektől. Elromlanak.

Vagy:

Aki nagyobb nyilvánosság elé merészkedik, kicsit mindig kalandor…

Vagy:

Hasznosnak kellene lenni.

(E legutóbbit így folytattam:)

Annak, amit csinál az ember, legalább részben hasznosnak kellene lennie. Annak, amit én itt most művelek, ennek az egyszemélyes újságírásnak szintén hasznosnak kellene lennie, amennyire az emberileg egyáltalán lehetséges. És tudom, a látszat néha ellenem szól. Ki tudja, talán a valóság is.

De aki nagyobb nyilvánosság elé merészkedik, kicsit mindig kalandor: ne csodálkozzon hát, ha gyanakodva nézik. Ezt az újságszerűséget hétről hétre lenyomni egy egész iskola torkán — korántsem magától értetődő. Nagyképűség, sőt pofátlanság heti újságot csinálni ott, ahol a másik nyolcszáz ilyesfélét véletlenül sem csinál. Persze, a szerző viszi a vásárra a bőrét, egyszemélyben, de akkor is. Egy rajzkiállításon szerepelni, egy karácsonyi műsorban vagy egy versenyen résztvenni, az erőteljesen más.

*

Az előző számban Pleszkán Éva rajzkiállításáról kezdtem írni. És mivel elfogyott a helyem, néhány közepes poén után egyszerűen félbehagytam a cikket. Mégpedig egy — tájékozatlanok számára — eléggé félreérthető helyen. Vajon hányan értettek félre? Hányan gondolják úgy, hogy tényleg bántottam a kiállítót, amiért nem húzódik háttérbe, amiért folyton nyüzsög? Részben persze azt gondolom, hogy aki engem, egy ilyen folyton-nyüzsgőt, mindenhova odatolakodót egy ilyen ügyben félre tud érteni, annak eleve reménytelen magyaráznom. De ha mégis félreértett, akkor azért félreérthető voltam. És nem voltam hasznos, hanem némileg haszontalan.

Most megpróbálom megfogalmazni: mit gondolok erről a kiállításról. Nagyon sok jót gondolok, miközben néhány félelmem is van.

Ez egy igen figyelemreméltó kiállítás. Természetesen nem gondolom, hogy a kiállított opuszok remekművek lennének, azt korainak is tartanám — de nagyon ígéretesek. Évánál például nem látszik a fekete-fehér — színes hasadás, ami a rajzosok zömét ilyenkorra már jellemzi. Ebben a tekintetben nyitott.

Nyitott a hangulatiság tekintetében is. Szabó Gábornak a megnyitón elejtett észrevételével egyet tudok érteni: nem úgy áll a dolog, hogy hol vidám, hol meg szomorú képet csinál a szerző (ahogy az általában lenni szokott), hanem maguk az egyes munkák összetettek: különféle érzésvilágokat képesek szintetizálni. A rajzok/képek gyakran sokszereplősek: érdemes ezeken egyenként szemügyre venni a figurákat. Van ott tűnődő, torz, ütődött, vidám, elrajzolt alak — van ott mindenféle bőven. Panoptikumi világ. Olykor cirkuszi. Szóval Ezeregyéjszaka. — És ezek az ábrázolt alakok ezeregyféleképpen is reagálnak az életre. Jó nézni őket. (Legalábbis a jobban sikerülteket: mert persze gyakori még, hogy egyes figurák nem jönnek össze igazán. Ilyenkor jobb, ha abbahagyjuk a túl figyelmes szemlélődést. Egy-két gyengébb figura le tud húzni egy egész képet. Ez ennek az ábrázolásmódnak az egyik nagy veszélye. Mindennek hibátlannak kell lenni.)

Nagyon szeretem a háromszögbe foglalt színes csiga-gomba-öregemberes képet. Ahogy ott a még csak nem is nyomasztó, hanem magától értetődően hamuszürke arcú csigaember-vénségből kinöveszti a fiatalos színtombolást, életsarjadást — azt a neves dialektikus, Hérakleitosz is gyönyörködve nézné.

*

Azt nem lehet megítélni, mennyire tanult meg mostanára a kiállító valóságos jelenségeket visszaadni. Hogy például tud-e portrét festeni. Vagy ábrázolni egy tájat. Szerintem nem nagyon, és azt hiszem, nem is nagyon érdekli. ilyen tekintetben Évának is „túl korán van stílusa”. Ez persze több, mint gyakori, és a XX. század avantgárd-burjánzásával függhet össze. Az ugyanis részben látszólag, részben nagyon is valóságosan leértékelte a szakmát, a mesterséget. A művészi tehetség pedig egyáltalán nem ritka dolog ám. Sokan vannak, akik ügyesek! És ha gyorsan akarnak sikeresek lenni és hamar ki tudnak alakítani maguknak valami stílust, manírt, ki hibáztathatná őket ezért? (Még ha ismerjük is Goethe mondását: mindenki lenni akar valami, de azzá válni, azaz belerakni a munkát csak nagyon kevesen hajlandóak.) Onnantól az rögzül, alatta pedig nem feltétlenül van igazi mesterségbeli tudás. Igen, ez gyakran van így, és állítólag helytelen. Mondják, olyannak kell lenni, mint Picasso: ő, ha akarta, tökéletes élethűséget volt képes elérni. Valóban képes volt erre, de nem tudom, olyannak kell-e lenni, lehet, hogy mégsem feltétlenül ezen múlik. Lehet, hogy ez újabban inkább már csak babona. Szerintem Van Gogh vagy Csontváry sem voltak ilyen értelemben a mesterség birtokában. Az viszont biztos, hogy felvételiken mindig azzal szívatják a vállalkozókat, amivel eredményesen lehet. Jelen esetben a realizmussal. (Pár éve elnéztem, ahogy az egyik nagyon tehetséges rajzos, egy csodálatos ember, Sura gyötörte magát: napokig rajzolt néhány fém pénzérmét. Nagyszerűen csinálta. Úgy tudom, felvették. Ő győzte realizmussal. De vajon egyszer engedik majd mást is csinálni?)

Szóval lehet, hogy ez az egész mesterség-dolog nem olyan fontos már valójában. Illyés Gyula követelte mindig a hozzá forduló, tanácsot kérő ifjú költőktől, hogy először szonettet hozzanak neki. Ha azt tudnak írni, szó lehet egyebekről is. Remek. Illyés maga is formailag tökéletes szonetteket tudott írni, tehát megfelelt a saját normáinak.

Viszont az egész életművében nem emlékszem egyetlen szonettre sem, ami érne valamit. Ami jót írt, ha írt, azt ő se feltétlenül mesterségből írta.

(Nagyon elkanyarodtam? Eltűnődtem. A képzőművészetet egyetemeken tanítják. Szegény jelentkezők. De jó, hogy nincsenek költőegyetemek.)

*

Egy kiállítás: kirakat. Pleszkán Éva most kirakatban van, talán már unja is, talán most éppen más érdekelné. Mindegy: aki kimászik a kirakatba, azt látják, és arról mindenféléket gondolnak. Ez elkerülhetetlen.

*

Éva nagyon tud dolgozni. (Tavaly egy könyvtári pályázatra 18 órát szánt: végigrajzolt egy teljes napot.) És nincs elszállva egyáltalán. Egyedül ettől féltem őt, mióta ismerem. Nagyon könnyű elszállni.

Szeretik. Ő pedig jól reagál rá, ha szeretik. Még szeretetreméltóbb lesz. Sikere van. Akkor még szerényebb. Lehet, hogy mégsem kell féltenem. Lehet, hogy a sikertől nem kell. De vajon hogy bírja majd a sikertelenséget? Mert lesz olyan is.

*

Zárszó: félek a tehetséges emberektől. Elromlanak. Nagyon ritka, hogy nem. Ez persze csak emberi vonatkozásban érdekes. Csak a környezetük, az épp akkor körülöttük élők számára. Amely környezetnek fel kellene dolgoznia egy Ady Endre, egy József Attila mérgező hatását. Ezt úgy mondják, hogy különválasztani az embert és a művet. Különválasztani azt, amit akkor és ott nem lehet.

Az úgynevezett utókor számára mindez már nem igazán kérdés. Akkorra már sikeresen külön van választva minden. Elmosódott. Lefoszlott. Már nem érdekes. Nagy formaművész a testi halál! Fő átszabómester! Élvonalbeli plasztikai sebész! A megmaradt életművön már nem feltétlenül látszanak az emberi szörnyűségek. És elkezdhetjük írni az ódákat a szörnyetegekhez. Akkor már nem azok. Michelangelo, Dante, Einstein, Brecht, Albert Schweitzer… Kiben keltenek még rossz érzést ezek a nevek? Szentek már, ezerszer szentek.

De annyira ritka, aki nem romlik el. Vagy legalább aki megpróbál dolgozni magán, hogy ne. Aki „nem száll el”. Nehéz dolog.

Ami most jön: azt nem én írtam. Paródia. A fiaim írták-szerkesztették nekem karácsonyra. Imádom. Senkit nem akarok megfosztani tőle.

azonos korlát

2006. december 22.

Oravecz Barna önfényező,

önsajnáló lapja

— Berúgva —

Pár hónapja visszatértem a Lászlóba. Siralmas volt, ami ott fogadott. Úgy látszik, nélkülem egyszerűen nem működnek a dolgok. Várható volt. Mint ahogy az is, hogy kizökkenek a megszokott kerékvágásból. Mikor nyár elején elhagytam az iskolát, akkor már legalább tizenöt éve nem tanítottam egy (árva) sort sem, újabban viszont azon veszem észre magam, hogy a tananyag is szóba kerül az órákon pár perc erejéig. Tudom, abszurdum ez az egész, én sem értem egészen, ez hogy lehetséges. No persze nem csak a tanítási módszereim változtak meg (bár ahogy a fiaim mondják: „Ami nincs, az nem tud megváltozni”. — El is ámultam rendesen, milyen pontos ez a meglátás), hanem a világszemléletem is: mostanában szinte egyáltalán nem látom értelmét nagyjából semminek. Se a Parapedálnak (minek az?), sem a Troglodytának (bár az az utóbbi időben —leginkább rajtam kívülálló okokból— már eleve csökkentett üzemmódban működött), és most már ennek az újságnak (bár még csak kísérletezgetek vele) is egyre kevésbé. Pedig ekkora életművel, mint amekkora nekem van, kevesen büszkélkedhetnek. Létrehoztam a Fesztivált, a Heptameront, a Versdallamot, a R.Ö.F.I.-t, a Homo homini…-t, a Muzsikáló estéket (akkor még nem a Lászlóban tanítottam, hanem az Adyban), az Ízlések és pofonokról, Epikurosz- körről, Shakespeare- évről nem is beszélve (a többit már meg se említem, betelne vele az újság). De mostanra, úgy érzem, kiüresedtem. Azzal sem tudok már mit kezdeni, hogy minden nő belém van zúgva. Ha mindegyiknek megmondanám, hogy nem érdekelnek, nem lennének többé boldog nők ezen a bolygón (és ami a legszörnyűbb: boldog férfiak sem, éppen emiatt). Szóval nagyon úgy néz ki, hogy ha rövid időn belül nem szedem össze magam, az egész iskolának befellegzett (a fellegről jut eszembe: majdnem pontosan négy hónapja nem gyújtottam rá. Harminc évnyi dohányzás után egy szaros kisvasút kellett, hogy letegyem a cigit). A fiaimat pedig már meg sem merem említeni. Ők azok, akiken tanítani lehetne, hogyan herdálható el a tehetség. Sokat dolgoztak rajta, hogy a mostani szintjükre jussanak, de végül csak sikerült nekik. Nem maradt tehát senki, akivel lehetne kezdeni még bármit is, akivel neki lehetne menni a világnak. Ezek az emberek már csak arra lennének alkalmasak, hogy a sárga földig igyuk magunkat a kocsmában. Bár mióta alkoholista lettem (és felfogtam, hogy tényleg az vagyok), próbálom féken tartani magam (kisebb-nagyobb sikerrel). Furcsa dolog ez, nagyon nehezen tudom csak bemérni. A bor az jó, bazmeg. Főleg a Törpében. Bár mostanában azt is túl gyakran látogatom. De inkább oda megyek, mint az Arany Sasba. (Régen az volt a törzshelyünk, a pincérnők is egész helyesek voltak, de az egyre gyakoribb atrocitások miatt végül újat kellett keresnünk. A fiaimat idézve: „Az Arany Sas szar!” Mélyen egyet tudok érteni ezzel). Szóval most ez a projekt van. Talán végül még az alkoholról is leszokom. Egy-két ember biztosan örülne neki. Én tudom, ki örülne neki legjobban, de ez maradjon csak az én titkom.

*

És most öninterjúzok. Miért ne? Akinek nem tetszik, ne olvassa.

Oravecz: Hogysmint, te vén fasz?

Barna: Mint aki már maga mögött tudhat három öninterjút. Ez lesz a negyedik. Nade vágjunk bele.

O: Oké. Te komolyan gondolod mindazt, amit föntebb leírtál?

B: Kőkeményen. Én már olyan elkeseredett vagyok, hogy azt az ellenségemnek se kívánom. Még XXX-nek se.

O: Ezt úgy mondod, mintha kevesebb ellenséged lenne, mint barátod.

B: Nem, nekem sokkal több ellenségem van, mint barátom. De az nem baj. Izgalmas játék ez. Macska-egér játék, ahol te vagy az egér, de bármikor lehetsz te a macska. Jelenleg mind a kettőt játszom.

O: Érdekes… hmm. Gondolkoztál már azon, hányan olvassák ezt a lapot?

B: Nagyjából sehányan. Tudom én ezt jól. Mégis csinálom, mert most ehhez van kedvem. Talán pár emberhez eljut a lap, de nem vagyok benne száz százalékig biztos. No persze ez az újság erőteljesen más, mint a többi.

O: Igen, itt hivatalosan fényezheted magad.

B: Nagyrészt erről van szó, persze. Másrészt viszont rájöttem, hogy ez az újság leginkább már csak nekem szól. Mindegy, nem fontos. Mindenki elmegy a picsába!

Nagyon szükséges, hogy mindenről írjon valaki. No persze nem valaki más, csakis én. Rettentő sok baromság van — mint például ez az újság. Tudom, hogy senki nem olvassa, és hogy a kutyának se kell, de van. Mint ahogy egy jóbarátom mondta annakidején: „Minősíthetetlenül szar. De akkor is jó, hogy van”. Ezt egyébként én mondtam, de nem számít. Úgyse emlékszik már arra az égvilágon senki. De hogy ismét magamat idézzem (ki mást? Elvégre ez az én lapom, itt nyugodt szívvel fényezhetem az egóm): „Nem baj”.