2007

2007. május 18.

— Theatrum mundi —

THEATRUM MUNDI: világszínház. Vagyis az a hely, ahol játszások vannak, ha már egyszer SZÍNHÁZ AZ EGÉSZ VILÁG… Erről a világszínházról lesz szó (meg kép, meg hang, meg dallam, meg még sok egyéb) ma este. Vagyis, amennyiben képesek vagyunk rá, azt játsszuk majd el, hogyan zajlik a nagy világszínjáték — mivelhogy kétségtelenül játsszák, játsszuk — sőt lehet, hogy játszatják velünk valakik. (Maradjunk abban, hogy: játszódik.) Ígérem, mi jól csináljuk majd a magunk dolgát, a szándék legalábbis ez…

Most behúzzuk a függönyöket és meggyújtjuk a gyertyákat. Versdallam van megint, számozottként ugyan csak a 17., de valójában a harmincvalahányadik. Meggyújtjuk tehát a gyertyákat, és belenézünk a lángba. Nézőink, ha esetleg lesznek, ők sem tehetnek majd mást a várakozás perceiben. Vajon mi látszódhat így a világszínházból? Első ránézésre semmi különös, a theatrum mundi elég elmosódott, sőt kifejezetten álmosító. Kevés a szín, bár azok tompa, meleg színek. De annak a kevés színnek mintha a szokottnál több lenne az árnyalata. Mozgás sincs, csak valami alig észrevehető, félspicces imbolygás. A gyertyalángok kóvályognak a légvonatban, jól teszik.

Mi lesz, ha most középre kiáll egy ember? (Az talán én leszek, megkérni az idetévedteket, kapcsolják ki a mobiljaikat, de teljes-rendesen.) Mi lesz vajon?

Aki kilép, hangsúlyt kap. Ez tapasztalat. Még meg se szólalt, már figyelnek rá. Mivel nem jól látszódik, ráélesednek a szemek, mint valami jobbfajta automatikus optikák. Még meg sem mozdult, máris olyan, mintha cigánykereket hányna.

Téved azonban, aki mindebből arra következtet, hogy a Versdallamban, szereplőként, semmit nem kell csinálni, csak előjönni és motyogni valamit. Mert noha felkelteni könnyű a figyelmet, fenntartani annál nehezebb. Valójában: irtózatosan nehéz. Két-három órát eltölteni ebben a félhomályban, melegben, fullasztó levegőtlenségben — hát ez brutális. Nem tudunk elég hálával gondolni a nézőinkre, hogy egyáltalán kibírják. De hogy valóban kibírják, sőt hogy legközelebb vissza is akarjanak jönni, ugyanebbe a levegőtlenségbe, ahhoz nekünk is produkálnunk kell valamit.

Szereplőink tehetségesek, munkabírók, egymást-segítők, és még mindig nem bírtak teljesen kiszeretni se egymásból, se a Versdallamból. Nem akarom agyondícsérni őket, mert ez a minimum, ez az alap. Enélkül (nélkülük, ilyen-voltuk nélkül) az égvilágon semmi sem történhetne.

Kell azonban hozzájuk még egy műsor is. Miféle műsor lehet az, ami működni tud? Nagyon változatosnak kell lennie. Ezért már a téma kijelölésénél félig eldől minden. Mai témánk például — a világ mint színház — szerintem szuper. „Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő” — az elmúlt napokban 15-20 embertől is megkérdeztem, hányféleképpen tudná ezt mondani. Kiderült, hogy lehet mélységes elkeseredettséggel és abszolút örömmel. Lehet arra gondolni közben, hogy Isten majmaiként ágálunk a világszínpadon, de arra is, hogy Isten rajtunk keresztül fejezi ki önmagát. Azt, ami benne a legjobb. Vagy a legrosszabb. Lehet másokra gyanakodva mondani. Lehet bűntudatosan. Lehet önfelmentően. Hamlet, a világirodalom heghírhedtebb SZÍNJÁTÉKOSA például hányféleképpen volt kénytelen önmagához és a világhoz viszonyulni egy villanásnyi életben? Hát annyit egy Versdallam-estnek is kell tudnia, mint egy lehetetlen helyzetbe kerülő dán királyfinak. (Pedig minket nem Shakespeare írt, legalábbis nem tudunk róla.)

És ha már Hamletnél tartunk: ahogy ő a legvirtuózabb módon körbepofozza a környezetét (nem feledkezve meg arról, hogy a legnagyobb ütéseket az igazságosság jegyében önmagára kell mérnie) — hát ilyen körpofozóként kell funkcionálnia egy jó Versdallamnak is. Hogy a néző soha ne lehessen biztos a dolgában. Beleringatjuk őt bizony egy hangulatba, hogy egyetlen szájrándítással kibillentsük belőle. Leheletfinomak vagyunk, ha kell, aztán meg ocsmányságokat művelünk. Gátlástalanok vagyunk. Bárdolatlanok. Nem ismerünk semmiféle tabut — ezt vesszük észre magunkon egy ideje. Azt akarjuk, drága nézők, hogy felváltva piruljatok bele az örömbe és vörösödjetek el a szégyentől. Szépek, semmilyenek, elviselhetetlenek egyszerre vagyunk. Emberek. Világszínjátszók. Mi, versdallamosok felvállaljuk ezt. Ha egyszer eljöttetek az estünkre, nektek is muszáj lesz tükörbe néznetek. Nem hízelgünk mi egyébként, és nem is bántunk senkit. Eszünkbe se jut. Csak tartjuk a tükröt. Tükörrendszert. Szavakból van, érzésekből, dallamfoszlányokból, grimaszokból, ellágyulásokból — mi alapból sokféleképpen tudjuk mondani, hogy „színház az egész világ”.

És ha ma este jól csináljuk a dolgunkat — amiben sose lehetünk teljesen biztosak (de dolgoztunk annyit ezen az összeállításon is, hogy ez egyáltalán lehetséges legyen), akkor el fogunk benneteket varázsolni.

El fogunk? Elfogunk? Vagy el fogunk fogyni, mint ott az asztalon az a gyertyaszál? Már mindegyikünkben ott van ez az izgalom, ez a rémület, ez a boldogság. Játszani fogunk. Világszínházat. Már éppen ideje.

Mi nagyon sokat tudunk már arról, hogy semmiben sem lehetünk biztosak. Nagy iskola ez. Nagy lecke. Merném ajánlani mindenkinek, aki azon veszi észre magát, hogy egyre inkább rutinokból él. Csináljon inkább Versdallamot ő is. Menjen bele valami abszolút bizonytalanba. Szedjen össze hozzá embereket. Örömködjenek. Versdallam lehetne az egész világ. Jót tenne neki. Nekünk.

II.

Cseh Tamás: Szabadság-dal (Pleszkán Éva, Iván Vera, Juhász Mihály, Günsberger Ákos, Molnár Attila)

Beth Gibbons: Show (Kosik Anita)

Petri György: Sci-fi szerelem (Vásárhelyi Gabriella)

Ted Hughes: Teremtés (Mráz István)

Sziámi: Szomorú milliomos (Juhász Erzsébet, Iván Vera, Vásárhelyi Gabriella, Günsberger Ákos)

Várady Szabolcs: Csigabigámia (Furmann Zita)

Cseh — Bereményi: Illegalitás (Juhász Mihály, Günsberger Ákos)

Eve Ensler: Vagina-monológok (részlet) (Samu Zsuzsa)

Esterházy Péter: Egy nő (9.) (Kosik Anita)

Debussy: The Little Shephard (Iván Vera, Varga Bettina)

Ferlinghetti: Alsónemű (Varga Bertalan)

Bencze Zsolt: „III. Richárd” (Borbáth Gábor)

Sajó Sándor: Szob (Juhász Erzsébet, Vásárhelyi Gabriella, Iván Vera)

A molnár mai nótája (Molnár Attila)

Szabó Lőrinc: Ez vagy te (Fuferenda Judit)

Kovács András Ferenc: Theatrum mundi (Günsberger Ákos)

Záródal a Vízkeresztből (a társulat)

felemás korlát / 10

2007. május 18. / Oravecz Barna időszaki kulturális lapja

2007. május 29.

—Kőből faragott királyfik —

Búcsúzóul megmutatom, milyennek képzeltem el eredetileg a felemás korlátot. Kicsit megbolondított kulturális ajánlóújság lett volna, én-féle pesti est, rövid kis jópofikkal. Csak sajnos nem tudtam megcsinálni, pedig mindenki jobban járt volna. Akkor talán még a barátaim, jóismerőseim is kedvvel vennék kézbe, nem úgy, mint most, félve, lopva, titokban, de leginkább sehogy, nehogy meglássák náluk, vagy méginkább: nehogy felrobbanjon a kezükben. Mert mindig félni kell tőle, igen, ezt elismerem, és én magam sem feltétlenül örülök neki.

Ezt a számot épp Siófokon bütykölgetem. A pünkösdi három napra lesántikáltam ide az osztályom vízbolondabb részével, és míg ők a 24 fokos Balatonban iszapbirkóznak, én az erkélyen azon elmélkedem, milyen témák mellett oldalaztam el vajon az évközi lelkes egyhelybenrohanásban. És elképedve látom például, hogy épp a számomra legfontosabb figurákról egy szót sem szóltam eddig, pedig néhányukról lett volna ok is. Sebaj, most végre itt az alkalom.

Idestova másfél éve vadászok egy könyvre, ha nem másért, hát hogy legalább egyszer belelapozzak. Létezik egy Szebeni András nevű fotós, aki, ha megerőlteti magát, elég jó tud lenni; főleg ismert embereket szeret fotózni — kicsit máshogyan (ettől néha modoros, de ha nem: bravúros); meg eseményeket; meg még városokat. Több ilyen város-albumot csinált már, a szövegeket hozzá emlékezetem szerint egy költő-barátja, Bella István írta. Épp egy Debrecen-könyvre készültek (Debrecen tényleg eléggé fotogén város), amikor a költő hirtelen beteg lett, a képek (vagy még csak képtervek) pedig ott maradtak szövegek nélkül. És — vannak elképesztően nagy ötletek — Szebeninek eszébe jutott, hogy felkéri a debreceni születésű CSERHALMI GYÖRGYöt, a zsigerből mindenkit leiskolázó színészt, hogy ugyan írná már meg ezeket a nagyon hiányzó mondatokat.

Nos, egy dolog egyértelmű: Cserhalmi is mindig máshonnan néz. Ebben lehetett bízni. Meg abban, hogy nagyon eredeti, erőteljesen okos, azonkívül belemenős ember: mert azt meg lehetett tudni. (A „rendszerváltásra” ő találta ki azon melegében, hogy „gengszterváltás”, és milyen jellemző, hogy amikor Hofi Géza elképedten és elragadtatottan értesült erről, azonnal engedélyt kért, hogy az előadásain használhassa Cserhalmi szóteremtményét. Ma is az utóbbi húsz év legfontosabb alapszavai közé tartozik, sőt egyre inkább úgy tűnik, hogy a legfontosabb.) Végül azt is lehetett nagyjából tudni, hogy elég jó íráskészsége van. A 90-es évek elején ő egy fél évig Amerikában bujdokolt, afféle kíváncsi hajléktalanként. Időnként cikkeket küldött haza az ÉSnek. Mit mondjak: látók, olvasnivalók voltak. Még én is meglepődtem, mennyire.

De (mindezeket tudva-gyanítva is) el lehetett azt józan ésszel képzelni, hogy ez a fazon végig meg tud szövegezni egy ilyen könyvet? Márpedig állítólag irtózatosan meg tudott. Én magam csak egyetlen féloldalas részt olvastam belőle (idézték valahol, ezért és azóta vágyom a többire); — nos, az iszonyat jó. Ha megtalálom a neten, egyszer majd iderakok nektek belőle valamit. Persze ha lesz még hová.

És mivel ez most egy ilyen sikertelen ajánlás-fejezet lett, hadd ajánljak Cserhalmitól valami megszerezhetőt is. (Valamit a sokszázból.) Épp a napokban jelent meg DVD-n Szabó Magda Régimódi története, illetve az abből készült hatrészes tévéfilm, amelynek ő az egyik fontos szereplője. Elég friss munka. Tavaly májusban épp Cseh Tamás-esten voltam néhány barátommal a Bárkában. Nagyon akartunk beszélni az énekessel és az ő segítségével Bereményi Gézával: őket szerettük volna meghívni azon a nyáron a Heptameron-táborba. Bereményi véletlenül ott is volt (nagyon ritkán jut már el a részben-saját műsoraira), és roppant elégedetten mesélte nekünk, számára ismeretleneknek, hogy a nyáron rendezi majd meg a Régimódi történetet, úgyhogy őrá sajnos nemigen számíthatunk. Mondta a részleteket, és én egyre inkább lehetetlennek tartottam, hogy két és fél hónap alatt ezt meg lehet csinálni. (Még nagyon rosszul se, gondoltam.) És megcsinálták, és bár nem igazán „filmi film”, és többször meg kell nézni, hogy eltűnjenek az ügyetlenségek és működni kezdjenek a kisebb-nagyobb csodálatosságok: koherens, értelmes alkotás, és még erős figurák is vannak benne nem kis számban, és Cserhalmi — nekem, az elfogultnak — egészen sírnivaló, mint idősebb Jablonczay Kálmán, aki régesrég elkártyázta a család birtokait, de a maradékot „még a bénaszékből is eligazgatja”. Nagyon élő alak egy filmben, ami egyébként nem róla, hanem mindenféle, általában nem túl vonzó, kőkemény nőkről szól. Nézzétek meg. Többször. Sokkal informatívabb és átélhetőbb, mint Mikszáth dzsentri-történetei, pedig néha azok is nagyon jók ám.

Nos, ilyesféle akart lenni eredetileg a felemás. (Finom?) Meg még ilyesféle:

Egy éve szeretnék újra jót bőgni egy Cseh Tamás-koncerten, de képtelenség, mivel a maestro jelenleg épp a tüdőrákjával van elfoglalva. Mint derék bakonyi — lakota! — indián, az ottan szokásos módon, fakésével küzd épp a Nagy Harcossal, aki úgy egy éve elég rendesen szembejött vele. És én majdnem biztos vagyok benne, hogy mindezt (legfeljebb a család és az orvosok előtt részlegesen titokban) változatlanul cigarettával a másik kezében teszi. Akadnak, akik azt mondják az ilyen dologra, hogy Petri után egészen másként illik meghalnia egy magára adó értelmiséginek, mint a korábbi ágybavizelőknek — bátrabban, vagányabbul —, de ezek bagatellizálják az elmúlás-problémát, amelyről egyébként nem is ejtek több szót. Más a témám. Az, hogy

Cseh Tamás egészen elképesztő kulturális jelenség, de még annál is elképesztőbb emberi jelenség. A magyarság azon 0,5%-ának, amely ismeri és megszerette, úgyszintén egészen elképesztő szerencséje van — hogy ismerheti és szeretheti őt. A többiek meg boldoguljanak nélküle. Csók. Majd egyszer úgyis mindannyian elszámolunk.

Cseh Tamás, az énekes helyett azonban mostanában Cseh Tamásról, az indiánról esik szó néha, abból az egyszerű okból, hogy az utóbbi valamilyen módon még létezik. Sőt. Húsz év körüli, szintén lakota indián, András nevű festőtanonc fiával közösen könyvet jelentetett meg CSILLAGOKKAL TÁNCOLÓ KOJOT címmel. Méghozzá nagyon szép könyvet, mondják — mert én természetesen ezt sem találtam meg még egyetlen könyvesboltban sem. Hiába mentem erre-arra, mintha nem árulnák sehol. Pedig létezik. A kötet nyilvános bemutatója úgy három hónapja a Bárka Színházban volt, én egy videófelvételt láttam a dologról, mivel Rózsa Peti barátom épp arra csellengett. A következő tárhelyen ti is megnézhetitek ezt a felvételt:

http://www. youtube.com/profile?user=rozsapeti

A könyvet pedig megvehetitek, sőt dedikáltathatjátok május 30-án (szerda) 18 órakor a Fókusz Könyváruházban, illetve június 1-jén (péntek) 15 órakor a Vörösmarty téren.

(Lábjegyzet: Valaki elolvasta ezt a részt és azt a megjegyzést tette, hogy mindez oké, de mit fideszmagyarkodik annyit a csété. Szerintem se kéne. De aki szívindián, az hétköznap nyilván szívmagyar. Mi más lehetne. Már elnézést, de a szív nem válik — ebben a számban nem mondom ki, mivé. Fonnyadt, lógó férfialkatrésszé.)

Minden ilyen felemás korlát-részt ilyesfélének képzeltem el eredetileg, csak még kifejtőbbnek, még pontosabbnak, és ugyanakkor sokkal rövidebbnek. Megbuktam: jöttek a végtelen, öngyilkos szenvedély-áriák. Bizony jöttek… Bánom, nem bánom? Dehogy bánom. Sokat tanultam. Nagyon sok dologról, nagyon sok emberről. Meg magamról, a hisztériáimról… — És ezzel itt elkezdődhetne egy újabb szenvedély-ária, simán menne is, de most nem fog, mert más a játék. Bulgakovosan: az, hogy nagyjából másfél hete…

Nagyjából másfél hete a nagyobbik fiam a kezembe nyomott egy képregény-könyvet, hogy ezt most záros határidőn belül olvassam el, mert kíváncsi a véleményemre. Én meg elolvastam.

De nem, ez nem itt kezdődik. Hanem talán ott, hogy a képregénnyel mindenki gyerekkorában köt élet-halál viszonyt. (Megszereti, megutálja, fenntartásai lesznek, ilyenek.) Az én gyerekkoromban, laza komcsi időkben, a Pajtás című újságot lehetett várni péntekenként, meg is jött szinte mindig rendesen, és abban voltak Zórád Ernő-képregények. A pasi utólag visszanézve is elképesztően rajzolt. Elővette az ideológiailag semleges, kardozós-romantikus, meg téli berekes bármiket, és csinált belőlük húszrészes sorozatokat. Én meg odavoltam, és azt hittem, ez a képregény. És nem is tévedtem. Miért, mi a képregény? Rajz kell bele sok, meg tűrhető történet. Ennyi. A lényeget megértettem.

Amikor a gyerekeim megszülettek, más világ volt már, nyomult a képregényfronton is a rendszer(?)váltás, zuhogott be Ámerikából Batman, Spiderman, Superman. Én próbáltam néha nevelni a fiúkat, ami abból állt, hogy megvettem a havi képregényeket, ők mellém meg a hátamra feküdtek, én pedig olvastam, jó hangosan. Persze nem állhattam meg, hogy ne kommentáljam a történeteket folyamatosan. Mérgelődtek, de sokat nevettünk azért.

Egyszóval nekem a képregény több változatában is megvan, nem nőttem ki, nem feltétlenül nézem le, tudok bizalmat szavazni neki. Amikor tehát Gergő fiam a kezembe nyomta a Sin City-képregénysorozat egyik kötetét, én azt is láttam, hogy ez most valamiért fontos neki, azt is, hogy kóstolgat engem. És: miért ne? Szóval elolvastam.

Sin City: azaz a bűn városa. Ez nem tud meglepni. Magyar vagyok, vagy mi, és a magyar folklórban (mint a legtöbben egyébként, csak jobban) a falu mindig ártatlan, a város pedig irtózatosan aljas. Mit várhatunk akkor magától a BŰN városától?

De költői kérdések helyett inkább a képregényről. Meglepett, milyen jó és erős. A téma minden, csak nem vonzó: a főfigura egy iszonyatosan csúnya, ossze-vissza szabdalt, bármilyen erőszakra és durvaságra képes pasi, akinek (mivel csak távolról vágyakozhat a nőkre, még az utcalányokra is), van egy beleégett főszabálya: nőket bántani tilos. És akkor megölik az egyetlen nőt, aki valaha kegyeiben részesítette — és ő nem volt abban az állapotban, hogy megmentse. Elindul tehát, sötét alak az éjszakában, egy fekete-fehér világban, ahol lassan ő lesz a fehér, pedig ugyanaz, mint eddig… És végigcsinálja — és aztán végigcsinálja a következményeket is.

Marv a szokásos-tipikus szuperhősös képregényfigurák ellenpontja. Úgy van kitalálva. Azok igazából jók, Marv nem. Azok program szerint osztják az igazságot, Marv csak nem tudja nem csinálni a belékódolt programot. Azok hősök, Marv viszont csak szégyell elfutni. Azok mindent túlélnek, Marv… Lehet találgatni.

Elképesztően jó a munka grafikailag. Gyakorlatilag fekete-fehér foltokból állnak össze a rajzok, először értelmezhetetlenek, később idegesítőek, végül meg nem akarja abbahagyni az ember a lapozgatást.

Frank Miller, az író-rajzoló azóta már legenda. Sin City-sorozatára rendezők tucatjai vetődtek már, hiába. Senkinek nem adta, aztán pár éve mégis. Feltétellel: hogy ő is rendezője lesz a filmnek. Hogy eltérni nem lehet. Hogyan dolgoztak? Gyakorlatilag lefilmezték a képregények (3 történet!) kockáit, a fények ugyanazok, sőt még a beállítások, kameraállások is. Hihetetlen: nagyon erős film lett, hasonló erejű bűnfilmet ritkán látni. Mickey Rourke iszonyúan Marv, Bruce Willisről pedig bebizonyosodott, hogy ha jól jön ki a lépés, még mindig színész.

Jó nyarat!

felemás korlát / 11

2007. május 29. / Oravecz Barna időszaki kulturális lapja