2007

— Szemle, karácsonytájt —

Azt gondoltam, hogy most sok kis apróságot fogok írni. Pindurka lelkendezéseket vagy szurkapiszkákat dolgokról, amik a szünetben vagy azóta szembejöttek velem. Mert sok minden szembejött.

De nem így alakult. Megint kevésről írok sokat. Mert megint akadt, ami nagyon szembejött.

(Szentivánéji álom)

A szünet előtt, amikor, mint mindenki, én is a szabadidők királyának éreztem magam, elhatároztam, hogy linkségeim és gonoszságaim levezekléseképp magamra rovok egy olyan műélvezést is, amit józan ésszel sosem vállalnék. Csak ezzel magyarázható, hogy amikor közönségszervezőnk megkérdezte tőlem, nem óhajtanám-e december 30-án a Bárka Színházban megtekinteni a legújabb bemutatót, a Szentivánéji álmot, én — ha nem is habozás nélkül —, de igent mondtam. A vállalás súlyosságához persze hozzátartozott a fordító személye is. Ahhoz ragaszkodtam. Igen, csakis az Arany-fordítás, szenvedni csakis azzal vagyok hajlandó, mondtam, mire Ricsi felmutatta a színlapot. Íme, ő sem érti, de Alföldi épp az Arany-fordítást használja. Egymásra néztünk: vajon miért, amikor már ott az újabb, a pontosabb, a merészebb, a mondhatóbb, a számára mindenképp jobban használható: a Nádasdyé.

De mi bajom Arany fordításával? Mi lenne? Hát csak annyi: kissé talán túlzott tekintélyével ő csinált, mégpedig ezzel a fordításával, a vígjátékíró Shakespeare-ből vékony hangú kis heréltet a leendő magyar színházkárosultak számára. Méghozzá hosszú-hosszú időkre.

(Arany fordít)

Sohasem szerettem igazán Aranyt — és meglepetve látom, hogy az évek múlásával egyre inkább elviselem, sőt néha már-már becsülöm is. De a Hamlet-fordításától mindig extázisba estem — noha már öt újabb is van, az övét még mindig lelkesen tudom védelmezni, akár hamisan is esküdnék az érdekében. Az, hogy ő ezt a darabot lefordította — noha maga a konkrét történet, az ahogyan nem éppen épületes — azt bizonyítja számomra, hogy Arany is épp eléggé elvetemült alak volt a lelke mélyén, és a szellem perverziójának mintadarabját tökéletesen megértette. De mindent persze ő sem mert. A Szentivánéji álom elsősorban azért nagyon vaskos, nagyon durva testi-lelki megkívánásokról beszél eléggé átlátszóan metaforikus nyelven. Arany felerősítette a mesét, a metaforát, hogy ne látsszanak alatta annyira a rengő, vastag tomporok. A nagyon prűd közönség mindezt persze lelkesen benyelte, és máig, ha feltesszük a kérdést, vajon még mit szerzett be magának Zuboly a szamárfejen kívül, és vajon ezzel összefüggésben mit akarhatott tőle éjjeli nyoszolyáján Titánia, zavart vihogás a válasz, pedig kevés egyértelműbb dolog van a világon. A Szentivánéji álom a legkevésbé sem ártatlan darab, Aranynak azonban sikerült olyanná fordítania, talán csak azért, hogy közben a mélyrétegeit, mint egy zugivó, titokban magának nyúlhassa le. Ugyanígy fordított le tizenegy durva, kaján, köztük néhány teljesen egyértelműen obszcén Arisztophanész-darabot úgy, hogy nem tudnék elképzelni olyan magyarul tanuló ógörögöt, aki Aranyból ráismerne a forrásokra, de — a mester bizony mégis lefordította, aranymagyarra vértelenítette mindegyiket. Vajon miért? Miért kellettek neki ezek olyan nagyon? Mert a saját tudatában azért megmaradtak az eredetiknek a nyomai?

Igen. Szerintem Arany mindegyik esetben pontosan tudta, mivel is bíbelődik, csak épp ettől a mélytudástól megóvta a közönségét. És nagyon sikeresen megóvta. A XX. század elején egy angol szerző vastag könyvet írt a híres német filozófusról, Hegel titka címmel. Évtizedekig röhögtek rajta a filozófusok: „Hegel titkát jól megőrizték”, mondták. Arany, más okokból és másképp, de ugyanolyan jól megőrizte a Szentivánéji álom titkát. És azon veszem észre magam, hogy olykor még mindig neheztelek rá ezért.

(Alföldi rendez)

A színház nagyon korrektül jár el. Legújabb bemutatóját eleve 16 éven felülieknek ajánlja. Legfeljebb még annyit tehetne hozzá a színlap, hogy pirulósoknak és felháborodósoknak meg életkortól függetlenül, egyáltalán nem. Legfeljebb majd egy új reinkarnációjukban. Nem mintha olyan nagyon vad dolgokról lenne szó — bár persze akadnak ilyenek. Ezekről most nem fogok mesélni, dehogy lövöm le a poénokat — csak a rendezésről mondom el néhány észrevételemet.

Le a kalappal.

Megdöbbentő, hogy mennyire koherens (összefüggő, zavaroktól mentes) az előadás. Nyilván sokan ítélnek úgy, hogy a rendezés a darabtól idegen, gusztustalan elemeket erőltet az előadásba. Az így vélekedőknek számot kellene adniuk arról, hogy valósítható meg egy ilyen beleerőltetés ilyen simán, magától értetődően, ilyen erőlködésmentesen. Nem fog nekik sikerülni. A darab működik, mert lényegét tekintve ilyen, és nem másmilyen, és Alföldi ezt megértette.

Az is elképesztő, hogy mennyire szép az előadás vizuálisan. A kezdet egyébként riasztó: egy óriási bádogteknő a színpad, rettenetesen kopognak benne a tűsarkú cipők, hideg, kemény és kegyetlen az egész, mi meg iszonyodunk: ezt a teret kell majd három órán keresztül bámulnunk? És akkor egyszer csak — hogy honnan, hogyan, miképp, én el nem árulom — egyszer csak megérkezik az előadás igazi tere, és variálódik, gazdagodik, és mindig alkalmas mindenre — igazi hérakleitoszi világ, ahol minden folyik.

És végre helyére kerül a használt Arany-szöveg is. Alföldi épp azt használja ki, hogy maga a szöveg persze finomkodó, eltussoló jellegű, de a mélyén természetesen ott van minden erősebb szín és tartalom csorbítatlanul, és a játékkal, a rendezéssel mindez felszínre hozható — és ezzel finom interferenciák, szellemképességek támadnak.

Végül: kegyetlenül jók a színészek. Főképpen nagyon működik a darab Puckja, a lajhár- és mosónőszerű Lázár Kati — még azt a negatív képességét is felhasználta a rendező, hogy a színésznő betegsége okán gyakorlatilag mozgásképtelen. Egy ilyen Puck izgalmas csak igazán. Fél óra alatt körbeszáguldja a világot, miközben a színpadtéren sem tud átvánszorogni, és ettől valamiért felerősödik, hogy igenis, már körül is száguldotta… Engem lebilincselt.

Menjetek a Bárkába, ha már elmúltatok tizenhat évesek. Nagyon jó színházat láthattok.

***

Mi fér még ide? Hát valami töredék a nőkről.

Ténferegtem. Könyvesboltokban is. Még karácsony előtt jártunk. Egy nőneműnek kellett valamit beszereznem. És akkor egy könyvben hirtelen ezt olvastam:

„Nem az számít, hány férfi volt az életemben. Az a fontos, hogy mennyi élet volt bennük együttvéve.”

Persze, hogy felujjongtam. Már minden porcukorból volt akkorra, sőt itt-ott vásárlói kérésre még némi plusz édesítőszereket is bele bírtak keverni a masszába — zene szólt, magyarnóta, déslászló és myfairlady, köd és szeretlekén és sohatöbbé. A szöveg ellenben egy női aforizma-antológiában volt olvasható — porcukorkönyvnek véltem azt is, ez természetes. De tévedtem, tele volt jobbnál jobb beköpésekkel — és a szerzők mind nők voltak. Amit idéztem, azt Mae West, egy híres, szabadszájú és nagyon szellemes amerikai színésznő (mellesleg két lábon járó nemiszerv, bocs) mondta valamikor, már legalább ötven éve — alighanem valamelyik showműsorában, mivel volt neki ilyesmije is, talán nem teljesen véletlenül. Elképesztő dumái voltak.

A könyvet megvettem, hazavittem, fél éjszakán át olvastam, és bizony ki is jegyzeteltem — azaz jelen esetben kiírtam az egytizedét. Másnap becsomagolva átnyújtottam a gazdájának. Örüljön csak ennek a sok szabadságnak és szabadszájúságnak (semmi igazi durvaság), ha tud.

De tud-e? Tudhat-e?

Egyébként hozzátartozik a dologhoz, hogy a történésekkel párhuzamosan az úgynevezett feminizmus egyik úgynevezett alapművét olvastam: Virginia Woolf Saját szoba című esszékötetét. (A lászlós könyvturkálóban nyúltam le. Ugye, hogy most már rohannátok?) Ő egy angol írónő a XX. század első feléből — egy azóta sem pontosan meghatározott modern regénytípus egyik furcsa képviselője.

Az persze kizárt, hogy pár száz embert leszámítva egy értékes-extrém író a műveiről legyen ismert. Szóval, azonosításként: ő Az órák című Michael Cunningham-regény egyik főhőse. De attól tartok, sokkal közelebb így sem jutottunk az azonosításhoz, tehát kezdjük elölről: ő a fenti regényből készült amerikai film egyik főhőse. Mégpedig a nagyorrú írónő, akit Nicole Kidman játszik, és aki a film elején-végén tömködi a zsebébe a köveket, hogy afféle (gyász)keretes szerkezetként szolgálva vízbe ölje magát.

VW esszéje épp elég sok kérdést vet fel a nőiség és a művészet viszonylatában, viszont talán túlságosan is pontosan és finoman fogalmazza meg ezeket, ezért szintén nehezen hihető, hogy könyve a XX. századi női honfoglalás alakulására a jelszó-szinten túl (az persze megvolt, és ilyesféle: VW is velünk wan!) különösebb hatást tudott volna gyakorolni. De hátha mégis tudott? Gondolatmenetének előrebocsátott végkövetkeztetése, hogy mindahhoz, hogy egy nőből írónő (művész) legyen, legalább egy saját szobára és némi önálló jövedelemre van/lenne szüksége. Márpedig az angol irodalom első nőírói feleségek voltak (vagy még azok sem: vénkisasszonyok), a közös szalonban irkáltak, és ha vendég jött, eldugták a terítő alá az épp aktuális kéziratoldalakat, tudván: nem illendő ilyesmivel bíbelődni. (Ezek szerint nálunk — ugyanazon időkben — a drága Berzsenyi Dániel volt az első írónő. És tényleg.) Az tehát a csoda, hogy ilyen feltételekkel az angol nőirodalom el tudott kezdődni, de ilyesmire a jövőt nem lehet alapozni. Ebből a beszorítottságból tehát ki kell jönni. VW idejére némileg ki is jöttek, ő például már elég híres írónőként és publicistaként, egy szellemi kör egyik kulcsalakjaként úgy-ahogy el tudta magát tartani. Sőt. De láttátok a filmet.

Mae Westnek a XX. század közepén Amerikában már bőven volt jövedelme, önálló show-műsora, filmjei, férjei és szeretői. Nyilván volt hát önálló szobája, ahová azt hívott be, illetve ahonnan azt zárt ki, akit csak akart.

De nem ő az érdekes, hanem a mondata. Amelyben az a tűrhetetlen, hogy ő (a nő) merészel megítélni minket, férfiakat. Azon az alapon, hogy elégedetlen a bennünk lakozó életmennyiséggel.

A dolog attól kivédhetetlen, hogy a saját kritériumainkat alkalmazza ránk. Mire hivatkoztunk mi folytonosan? Hát hogy mi vagyunk a cselekvés, a nyüzsgés, az útonlevés. (Az út, az igazság és főképp az ÉLET.)

Mae West kiröhög bennünket. Vajon miféle élet? Vajon mennyi élet? Miről beszéltek ti, hímek?

Mae Westnek igaza van. Talált, süllyed. Azt hiszem.

De hogyan jutottunk Virginia Woolftól Mae Westig pár évtized alatt? E pillanatban nem értem. Puck, segíts!

felemás korlát /4

2007. január 9.

Oravecz Barna

időszaki kulturális

lapja

2007. február 14.

Lázár Ervin már tavaly meghalt, januárban eltemettük, azóta jórészt el is felejtettük. Csak akiket én számon tartottam, azok is hányan vannak és mifélék!

De nem erről lesz most mégse szó.

Hanem hogy még januárban volt nálunk egy rajzkiállítás, amely Lázár Ervin A hétfejű tündér című kötetét vette alapul. Sikeredett. Ráadásul valamiképp megneszelte a Magyar Elektronikus Könyvtár nevezetű intézmény, hogy nálunk ilyesmi előfordult, elkérte és digitalizálta a képeket. Kellett még neki az egészhez egy bevezető, azt fura véletlenek folytán én írtam, és az alábbiakban nyomtatásban is olvashatjátok.

— Hány holdas Mikkamakka pagonya? —

A kiállításról

A budapesti Szent László Gimnázium rajztagozatos osztályai elég jól ismerik Lázár Ervin meséit: rajztanáruk, Szabó Gábor nagyra tartja, propagálja, felolvassa, témának adja az író alkotásait. A múlt év végén, Lázár Ervin halála után arra a gondolatra jutott, hogy talán rajzkiállítással lehetne megemlékezni az eltávozottról.

A gimnázium rajzosai évi 6-8 kiállítást produkálnak, ezek azonban (főleg felsősök alkotásaiból összeállított) szólókiállítások szoktak lenni. Most azonban olyan összeállítás készült, amelynél a téma volt adott, és a kiállításon mind a négy évfolyam összes rajzosa szerepelhetett. Végül harminchárom munka jutott el a kiállíthatósági szintig: ez a lehetséges alkotásoknak körülbelül a fele.

A feladatról

Szabó Gábor két megközelítést javasolt a rajzosainak. Az egyik az volt, hogy induljanak ki egy konkrét meséből, a másik, hogy próbálják meg képben megfogalmazni a „lázárervinséget” — természetesen azt, amit ők annak látnak. Az elkészült munkák megítélésem szerint inkább háromfélék lettek. Az alkotások egy szűkebb része a „lázárságot” próbálta megfogalmazni. Szabó-Tóth Anett egy stilizált, kérdőjeles tigrisfigurával próbálkozott, másvalaki levél- és tollformákkal; a sor még folytatható. Egy másik csoport néhány jellemzőnek gondolt mesemotívumot hozott össze egy képbe; végül az alkotások legnagyobb része (legtöbbször felismerhetően) valóban egy-egy mesére épült.

Maminti, a kis zöld tündér figurája több alkotáson felbukkan (érdekes feladat lehetett fekete-fehérbe áttenni a zöldet, no de erről majd később!). Néhány mű A molnár fia zsák búzája című mesét vette alapul. Itt sikerre jutni aligha lehetett egyszerű. Mi is a mese lényege vizuálisan? Egy végtelen térben halad egy nagyzsákos, megfáradt ember. A három jelképes dombnak persze szerepelnie kell, és valamiképpen ki kell fejeződnie annak is, hogy a vállalkozás aligha vezet majd sikerre. Hogy hogyan higgyük el egy képnek, hogy a vándorló csak az út végtelenségét érzékeli, miközben mi, nézők, a lehetséges végállomást is látjuk — ez lehetett a legnagyobb kihívás.

No de a legnépszerűbb mesének mindenképpen a kislány története bizonyult. Ama bizonyosé, aki „mindenkit szeretett”. Tigris, medve, Pakut Madár, patak akad is bőven ezeken a képeken, az igazi tartalom azonban nehezen volt ábrázolható (egyeseknek mégis mintha sikerült volna). A kislány ugyanis talán nem is olyan ártatlan, mint amilyennek hiszi magát: világon kívüli önzésével (ezt hívja ő szeretetnek, hogy ugyanis őt tessenek már folyamatosan szeretni) boldogtalanná teszi a patakot, és három kedves, mert immár magához-szelídített lény pusztulását okozza.

Ez a mese tehát korántsem idillikus: legfeljebb egyes elemeiben az. (Ezért e témánál sok félmegoldással találkozhatunk.)

Pár szó a Lázár Ervin-világról

Lázár Ervin sokfélét írt. Felnőtt- és félfelnőtt-történetei erősen eltérnek a gyermekmeséi többségétől. Összességében azt lehetne mondani, hogy a Lázár-összes inkább matt tónusú — és a mesék ebből kiragyognak. Ezért nemcsak igazságos, hanem Lázár számára szerencsés is az a közvélekedés, hogy ő legfőképpen gyerekíró. (Bár persze olyan, akinek ilyenféle történetei a felnőttek számára is sokat mondhatnak. Ennek meg talán az lehet a magyarázata, hogy ezek a mesék valamiért alkalmasak arra, hogy felnőtt és gyerek, gyerek és apa-anya nagyon jól „összeszocalizálódhasson” egymással, miközben hallgatják, illetve mesélik őket. A Lázár-élménybe ez beleivódik és onnan kiemelhetetlenné válik. Nem találkoztam még felnőttel, aki például külön tudta volna választani, mit is szeret Dömdödömben: önmaga dömdödömségét, kisgyereke egykori dömdödömségét, azt, hogy együtt dömdödömöztek, vagy hogy mindebből máig is maradt valami.)

A lényeg egyszerű és radikális: ki ebből a matt világból! Csaknem szó szerint vehetjük ezért A Négyszögletű Kerek Erdő bevezető fejezetét, amelyben a mesélő a megmentésére érkező Mikkamakkával kimenekül az erdőbe a hozzá menetrendszerűen betelepedő Szomorúság elől. Talán nem is különös kép, mégis emlékezetes: fut a medveforma ember és a gyerekforma macska, az üldöző elmarad mögöttük, ők meg egyre jobban hahotáznak. Lázár Ervin tulajdonképpen önmaga (és még nagyon sokak) Mikkamakkája volt: ő, a sokat élt és alapjában eléggé melankolikus ember a meséivel kifutott ebből az elnyomorító világból, és (ha már így adódott) magával vitte olvasóit is — hadd legyen jó nekik is, már amennyiben ez egyáltalán lehetséges.

Cseh Tamás, ez a varázslatos énekes egyszer úgy fogalmazott: ő azért lett ilyen énekmondó, amilyen, mert „ilyenné énekelte magát”. Hát Lázár Ervin meg ilyenné írta magát. Nem kell feltétlenül elfelejteni a többi írását, de szerencsésnek lehet tartani, hogy műveinek ez a rétege fog — vélhetően — megmaradni.

Mert egy darabig még feltétlenül meg fog maradni.

Vissza a kiállításhoz: a technikáról

Szabó Gábor szokatlan technikát választott a Lázár Ervin-illusztrációkhoz: fekete-fehérrel, méghozzá átmenetek nélküli nagyonfeketével és nagyonfehérrel szerette volna érzékeltetni az erősen színorgiás Lázár Ervin-mesevilágot. (Fekete fotokarton, hófehér rajzlap, olló, ragasztó — ezek voltak az eszközök.) Nem-színek ezek a nagyon-színekhez. Puritán eszközök a nagyon-nagyon nagy gazdagság, összetettség érzékeltetéséhez. Mi lesz ebből?

Akadt egy pár veszély.

Például az, hogy az ábrázolás magával hozz majd a világ fekete-fehér, jókais erkölcsi megítélését. (Igaz, hogy ezt Jókaira is inkább csak ráfogják, de a veszély attól még fennáll.)

Aztán az, hogy a gyász jegyében (fekete: gyászruha, fehér: halotti lepel) minden feketébe borul majd és megdermed.

Esetleg: szögletessé, tompává válik.

Vagyis, mindezek következtében: vonzó helyett taszítóvá.

Nos, a rajzosok nagyobbik része el tudta kerülni ezeket a csapdákat. A művek jelentős része dinamikus, tud árnyalatokat ábrázolni (Simon Gábor még a vízben elmosódottan tükröződő kislányarc érzékeltetésére is képes volt). Az elvágólagosság, az éles elhatárolódás felé csak néhány munka ment el. Önmagukban ezek is sikeres alkotások, de kevéssé érteni, mi közük Lázár Ervinhez.

Zárás

Hány holdas hát Mikkamakka pagonya? Van-e akkora, mint a Micimackóé? És mekkora jutott belőle erre a kiállításra? A Lázár Ervin-olvasó és a lászlós kiállítás képeit nézegető, ha esetleg a MEK-en összetalálkozik önmagával, majd csak gondol erről valamit.

(és itt

aláírtam)

felemás korlát /5

2007. február 14.

Oravecz Barna

időszaki kulturális

lapja

2007. február 27.

— Moliere, Tartuffe, Parti Nagy:

három virtuózok (1.) —

„Megfog a Lottózó előtt, hogy én csak legyek szíves, ne menjek be. A külsejét nem írom le, nem a napos oldal lovagja, szentigaz, amivel se jellemezni, se megbántani nem akarnám. S azt, hogy őrült, azt se mondom könnyelműen — ki nem az? —, tulajdonképpen miért ne fogna meg egy embertársam az utcán, hogy ide vagy oda ne menjek be? Olyan jó bemenni?”

Nemhogy a Lottózóba, de Parti Nagy-estre se olyan jó bemenni mostanában, mióta a könyvkiadója (Magvető) által előírt heti három-négy kötelező kűrjét futja, Budapesten és vidéken, kávézókban, teázókban, kultúrházakban és könyvesboltokban. Szegény mindenhol ugyanazt az egy fagyos kutyalábat szorongatja, és hol értelmetlenségekre, hol értetlenségekre, hol sznobságokra válaszolgat szemrebbenetlenül. Miért van ott? Vélhetőleg nem azért, mert neki olyan jó lehet ezekre a helyekre bemennie, alapból meglevő charme-os arcot fenntartani, kéztremort eltitkolni, és a vészesen közelgő pillanatig kitalálni, az épp összegyűlt nagyérdeműnek milyen igényszintű felolvasást kell produkálnia. (Felháborító, milyen jó felolvasó.) Hanem hogy majd adandó alkalommal szó lehessen következő kötetről is.

Egy a mostaninál jobbról, egységesebbről akkor már, ha mint alkalmi bemenő kérhetem.

Mert a múltkor is mégiscsak bementem — remélem, kevéssé derült ki a korábbiakból, hogy Parti Nagyot valójában imádom —; vártak ott már rá, a Siriusban, túlontúl sokan. Be is futott a kis köpcös ember a tömzsi lábain — időben, rendületlenül. Láttam, jól van, még mindig bírja, és kezében a könyv, az új könyve, A fagyott kutya lába, a novellák benne sajnálatosan ugyanazok, mint két hete, amikor valahogyan szintén bementem. (Meg hát párszor olvastam is már őket.) És akkor megláttam egy barátomat, és magamhoz is intettem őt rögvest: gyere, beszélgessünk inkább valahol egy kancsó bor mellett. Hátha oda jobb lesz bemenni.

Kevés szezon tart örökké, a Parti Nagy-szezon se fog, ellentétben a borszezonnal, ami viszont igen és feltétlenül, legfeljebb lesznek rosszabb évjáratok. De bizony ennek tudatában is kimentünk, és a magaskultúrához képest persze jelentéktelen, de nekünk azért elég keserves dolgokról váltottunk szót egy mozi előterében, borzalmasan drága vörösbort hörpölve. Magyarul, élni próbáltunk, már ha élet az ilyen. Ahelyett, hogy könnyesre röhögtük volna magunkat a végtelenségig lebutított, ám az író felolvasásában még így is remekül szóló A hét asszonyán. Például.

De ha egy Parti Nagy-estre is nehéz már bemenni, milyen nehéz lesz majd a Nemzeti Színházba! Bolond ember, gyáva ember: majd egy hónapig görcsöltem ezen. És aznap, amikor mégis be kellett menni, merthogy akkorra szólt a jegy a (mit tesz isten) Moliere — Parti Nagy-féle Tartuffe-ra, nekem bőven elég lett volna egyetlen embertárs, aki megfog, hogy be ne menjek. De az egész hosszú úton, a színház előtti végtelen térségen se akadt senki, aki megfogjon. Ellentétesen a feleségem volt az, aki fogott jó alaposan, mert ő viszont nagyon is be akart menni, és akkor megítélése szerint valójában én is.

Közeledtünk a szörnyűséges épület felé, és nagyon rossz volt közeledni, nem is írnám le, ez az épület se lett a napos oldal lovagja, bár nagyon annak szánták pár kormányciklussal ezelőtt. Úgyhogy az az érdekesség támadt, hogy végül belépni volt mégis a legjobb, mert azzal megszűnt a látvány, az odakint. Az előcsarnok hálistennek semmilyen, a pincébe leballagni már kifejezetten otthonos volt, és körülülni a teret, ahol majd játszanak nekünk, az meg már szinte olybá tűnt, mint a gyerekkor, a közös lavór vízbe belelógatni a lábat.

Mindebből látni, hogy noha nem teljesen reménytelen a dolog, de nagyon nagy fájdalmakkal jár a kultúra. Freud Zsiga bátyánk tudott valamit. Leszaggatnánk magunkról legszívesebben, aztán nekiesnénk az ösztönösségnek, mint Tartuffe Elmirának. De a legteljesebb mélységekig bezárólag.

Moliere 1664-ben írta ezt a darabját (amely akkor még háromfelvonásos volt); a katolikus egyházon kívül mindenkinek, a királynak is nagyon tetszett, mégis be kellett tiltania. Akkor a szerző a darabot pillanatok alatt átírta és kibővítette (nyilván kellett a pénz), ugyanakkor illegálisan többfelé játszotta is a társulatával, ráadásul mindenfelé fel is olvasta. (Vagyis veszélyeztette az egzisztenciáját. A társulatáét is. Valami mást fontosabbnak tartott. Vajon mit? Jobb, ha tudjuk, elég konok csávó volt.) Végül 1669-ben királyi engedélyt kapott, hogy nyilvánosan bemutathassa. Akkor már olyan volt a darabja, amilyennek ma ismerjük.

Pár év múlva, 1673-ban Moliere meghalt, egyesek szerint a színpadon, más beszámolók szerint előadás után (mert olyan jó fej volt e második verzió szerint, hogy színészei aznapi tiszteletdíját még kiharcolta „a haláltól, a vén kapitánytól”). 51 éves volt, annyi, mint én most, csak őutána 36 darab maradt: legalábbis ennyit vállalt. Tudjuk, hogy ennek a többszörösét írta, de a koraiakat hagyta elenyészni. Szimpla vásári komédiák lehettek. (Nem mintha a fennmaradtak között nem akadna még kéttucatnyi ilyen.) Biztosra veszem, hogy nem a halhatatlanság számára dolgozott, annál fontosabb ügyei voltak. Vajon mik?

Paul Valery, egy XX. századi francia író-gondolkodó azt írta egyszer, hogy az eredetiség gyakran nem más, mint a nem megfelelő eszközök használata. (Mert olyanok épp nem állnak rendelkezésre.) Ezt Európában csak egy francia vehette észre, és Moliere-re (nemcsak rá) nagyon is talál. Neki tényleg nem álltak rendelkezésre igazán alkalmas eszközök, így hát semmiből kellett valamit csinálnia.

1. Moliere hosszú vidéki vándorszínházazása alatt bedolgozta magát a vásári komédia világába, megközelítésmódjába, nyelvezetébe. Mi volt ennek a lényege? A teljesen rögzített szöveg nem fontos, nem is célszerű, úgyis folyton rögtönözni kell; a verses beszéd pláne felesleges, affektáló, és nem is variálható; választékosság helyett vaskosságra, farbarúgós bumfordiságra van szükség. Párizsba, az udvarba felkerülve mindez használhatatlannak bizonyult. A farce elevenségéből átmenthető volt persze ez-az, de egészében nem csak vállalhatatlan, hanem alkalmatlan is volt fontosabb közlendők kifejezésére.

2. Ne feledjük, hogy Moliere valójában a barokk korában élt (francia barokk nagyon is volt), és szenvedélyes, patetikus, lázongó alkatának ez a kifejezésmód nagyon is megfelelt volna. A baj csak az volt, hogy túlságosan keresztényi tartalmakkal volt telítve — vagyis hogy az ellenség élt vele. Meg tudnám mutatni, hogy Moliere belopott ezt-azt — nem is keveset — a barokk bonyolultságából, indulatosságából, körbenjárásos célratöréséből a maga művészetébe, de természetesen egészében ez az útvonal is bedugult számára.

3. Térjen vissza a nyers, népies középkorisághoz? Egy — a mindenkori közönségére hatni kívánó művész? Színpadi ember volt, zsigerből tudta: a színpadon minden hatás vagy azonnali, vagy elmarad. (Aljas leszek: sikertelen színpadi szerzők találták ki a drámai költeményt, hosszú téli éjjeleken a kandalló mellett kérődzőknek.) Moliere, tudjuk, megbecsülte a népies-régies stílusformát, de menekülnie kellett tőle, a halálát jelentette volna. A jelen, a jelen perc igazi kifejezésmódját kereste, olyan meg nem volt sehol. Így lett, jobb híján, nagyon jobb híján klasszicista.

4. Igen keveset tudok erről itt elmondani. A klasszicizmus épp ebben az időben, az érett Moliere-darabok évtizedében merevedett rendszerré. Jöttek sorban a nagy kanonizátorok, ismerjük is a nevüket… Biztos vagyok benne, hogy Moliere lazán undorodva nézte a folyamatot. Nem jó buli, gondolta: hűvös, mesterkélt, merev, szabályos, méltóságteljes lesz lassan minden, egyszóval épp olyan hazug és élettelen, mint az udvari és lassan polgári élet, amelyből vétetett. De valamilyen nyelven mégis csak beszélni kell, és errefelé ezt értik. Megtanulta hát. Istenien tanulékony volt.

Megtanulta a hármasegységet, azt, hogy semmi csúnyaságot színpadon nem mutatunk, hogy illetlen szót ki nem ejtünk, hogy csengő-bongó rímes alexandrinokban beszélünk. Mármint ha muszáj. Megtanulta az összes hókuszpókuszt, és ha kellett, önmagukkal csinált hülyét belőlük.

De csak ha kellett. Hamar kiderült ugyanis, hogy neki elnézik, ha megszegi a formálódó normákat. Hát ha valaki a király barátja… Vagy ha ekkora ász… „A nagy Terentius örökségét a vásári komédiás, Tabarin mesterségével vegyíti”, zengte a szaktekintély, és a szaktekintélyek (szakfelügyelők) korában ez elég is volt. Már persze ha a darab mindössze házinyúlra lőtt, ha nem nagyvadakra támadt — de Moliere számára a nagyvadak becserkészése és leterítése nélkül nem lett volna teljes az élet. Nem azért tornászta fel magát a vidéki haknikról a fény városaiba, hogy aztán ne csináljon semmit. Megírta tehát egyebek mellett a Tartuffe-ot, harcolt, hamiskodott, bevállalt, továbbírt, benyalt a királynak, egyszóval mindent elkövetett, hogy színpadra, nyilvános nagyszínpadra vihesse. Hogy onnan lenézve lássa: a nagyvad, a francia katolikus (és talán a janzenista) egyház kimúlt. Vagy inkább, hiszen dehogyis volt ő hülye: hogy legalább zavarba jött. Vagy: hogy legalább megzizzent. Vagy… Azt hiszem, valójában csak egyet akart. Felmenni a színpadra, és onnan lenézni: „Uraim, ismerjük egymást. Ismernek engem, ismerem magukat. Önök minden nap a szószéken mennydörögnek a magamfajta „szabadgondolkodók” ellen, de a színpadon ma én állok. Tudom, hogy nem lesz megbocsátás, annyi baj legyen.”

Lenézni arra, aki nálunk sokkal hatalmasabb, és nem fog megbocsátani soha, pedig csak egy kis pondró, és mostantól ezt mindenki más is tudni fogja: van ennél hatalmasabb érzés? Ezért érdemes éveket harcolni, mindent, de mindent kockára tenni. Moliere-nek érdemes volt. Óriási érzés. Nézzünk hát le vele az ellenségre. Nézzünk le Tartuffe-ra és a feketeruhás, szenteltvizes csődületre, amelyből vétetett. Nézzük a dolgot Moliere szemével, hogy aztán a magunk szemével is megnézhessük. Mert mindez ma is van (nem vallási értelemben mondom), csak még kevésbé vicces.

Még nagyon sok mondanivalóm van. Tartuffe-ről, a Parti Nagy-féle átírásról, az előadásról, mirólunk… Így hát egy hét múlva folytatom. Most jöjjenek az egyebek.

Mert jó időszak volt — és az is lesz. Hű, de az lesz.

Túl vagyunk a magyaros kisérettségin, tervezzük a magyaros konferenciát, az emelt szintű érettségi előkészítőt, az iskola 100 évének megünneplését. Ilyeneket. Ezek egy része protokoll, más része ismétlés, legnagyobb része a többség számára tökéletesen érdektelen, pedig mindegyik dolog lehetne abszolút izgalmas is.

Folytatom. Író-újságíró-szakkör indult az iskolában. Öten-hatan elkezdtünk irkafirkálni, műfajokkal foglalkozni. Ki hallott a dologról, kedves lászlósok? Nem sokan. Sebaj. Mindenesetre akit érdekel a dolog, keressen meg, és ne sajnálja a szerda délutánját, se a fél hétvégéjét. Mert bizony rendszeresen írni kell, anélkül csak egymás idejét raboljuk…

Folytatom. Elkezdődtek az újabb Versdallam-próbák. Aki nem tudja, mi az, ne szégyellje magát. Egyszer talán azt is elmondom, miért nem tudja. Ezt a bulit tizenkét éve csináljuk, volt eddig vagy harminc Versdallam-est. Most lesz egy újabb. Egy hónap múlva.

Folytatom. Többen kérdezték tőlem, olvasható-e már valahol Parti Nagy Lajos Tartuffe-átdolgozása. Nos, amit akkor gyanítottam, az az igaz. A Színház című folyóirat 2006. decemberi számának mellékleteként megjelent. Kis találékonysággal a netről letölthető.

Folytatom. A Magyar Elektronikus Könyvtár honlapján már megtalálható a lászlós Lázár Ervin-kiállítás teljes anyaga, meg még mindenfélék hozzá, többek között egy komplett rajzpályázat. Csak oda kell kattintani. Érdemes.

felemás korlát / 6

2007. február 27.

Oravecz Barna

időszaki kulturális

lapja

Melléklet 1.

— jegyzetekkel —

2007. március 19.

Parti Nagy Lajos:

Fröcskös

Lakodalom Lajos énekel halkan egy vasutas táskájában, fordszierrán megyek én a babámhoz. Fönt és lent dobog, csikorog, iparkodik a város, helyt és helyben. A mélyvasút behalad a sűrűbe, az ügyeseket magával ragadja, a többi rohanvást ácsorog tovább.

A Felszabadulás téren szállnak föl, a kisgyereken komikus, sutácska álarc a gonoszság, egy vonal a szája.

– Anyaaa, mibe, hogy lecibálnám a fejét, ha lennének a metróban verebek, a mindnek a hülye fröcskös fejét.

– Te csak jobb, ha maradjál, nehogy mindjárt én tépjem le a tiedét. Vagy a bácsi.

Hadar az asszony is, s néz, ahová a törődött lakók mind, maguk elé és sehova. A kisfiút körülbelül Csongornak hívják. Szomorú kis név, névmaneken a bazmegek között.

Most nagyon meg kéne a fejedet simogatni, te szomorú veréb-ötéves. Nem mintha a szeretet ilyen egyszerű volna, hanem mert ilyen nehéz. Vagyis munka, ha nem is strapa. Könnyen mondom ezt, hisz magamban, s elnézem őket, metrónézés, mandiner. A nő ugyanígy válaszol, a vállával, a homlokával, a lenőtt hajtövével, hogy ő tiszta ideg, és hogy rohadnának meg mind és abszolute elege van a sok őrült dumából és mit beszél bele mindenki, há?

De később, asszonyom, mikor e tárca végén kijön majd a telefonfülkéből, később már ennyire se merek magára nézni. Csak állok ott, mintha ott se lennék, a gyerektől is félig elfordulva. Kézenkapja, szájonlegyinti, hogy legyen neve a nevelésnek, mit bámulnak, mondja majd a merev nyaka, mi a francot? Az élet? Na, pláne, arra a legnehezebb ráérni, nincs idő az időre, zár a közért, a kórház, zár ez az egész mocsány.

Levethetetlen, faggyas hétköznap a szeptemberi Budapesten, épp csak annyira hűvös, hogy fázna a nép keze, ha szőlőt szedne, diót. Kanálpenge, vékony nő a Fröcskös édesanyja, abban a feketében, ami ha akarom divat, ha akarom gyász. Poliklott. S csak relatíve fekete, szürke inkább, esettgrau. Ha van még előttje és utánja, a főváros most munka után van. Jön a lakosság az indigó alól, kezében szatyrok, a sorsa, krumpli, csaptelep, gyerek. Tessék a biztonsági sávot szabadon hagyni! Hogy a tegnapja mindig máskor van, azt megszokta, hogy a holnapja örökké holnap van, azt is megszokta. Most szokja, hogy mája sincs. Hídavatás.

– Csongor, még egy ilyen impertinens kapálódzás és beléd rúgok.

– Arany János utca.

– Ne kopozzad azt az ülést, mert a bácsi majd jól ráül a kezedre!

A vasutas tompán mosolyog, mint aki nem is ül, dehogyis ül, úgy. Mintha félni kéne, hogy az asszony fogja és tényleg ráülteti.

Telefonálnék, akkor látom meg őket újra. Féltömött, félkülvárosi aluljáró, kül- és belföldről menekült koldusok, árusok, lakosok, eldurvult, megszokott underground kágéeste. A posta néhány rövid hónap után új készülékekkel lepte meg a közönséget, a sok büdös rongálót, azt. Fekete páncélkeret, páncéltartály, jó okkal. Már egy hete, így még négy jó a tízből, ha vonalat nem is ad. Jár a vékony nő fülkéről fülkére, hátha. Mindennapi játéktermeink.

– Béla?… Nem, nagyon kérlek, ne tegyed le! Hallod? Mit hogy későn? Tudod te mi van itt? A gyereket erővel kelletett lecibálnom a buszról. Ott játszott volna Kelenföldig valami mankóval, vagy mi a bánat. Mit milyen mankó? Ja, egy öreg faszié, az nyújtogatta, ez a kis hülye meg lovagolt rajta. Na! Mi? Nem. Nem ismerek semmiféle Sárpilisit… Milyen ügyvédnő? Na pláne. A gyerek-témát azt te csak hagyjad most már. Jó? Hallod, Béla? Nem……Hogy? Katéterozzák vagy mi a bánat. Mittudomén, csupa víz a szíve. Mit milyen hangon? Azt próbáld meg! Elegem van, abszolute elegem van az őrült dumádból… Nehogy merjed a csíkosat!… Hallom, persze, egy sört! Naná. Mi? Te, én mostmár tényleg kikaparom a szemedet… A kurva anyád, oppardon, az cirkuszol. Majd pláne. Há? Hallod, Béla? Ott vagy, te hülye? Ne tedd le, kérlekszépen ne tedd le, ne kérlek…

Remeg, szorítja a retikült, a szatyrot, a Fröcskös jumbós dzsekijét, az izzadt ketteseit, az embernek már öt hóna van, aztán mégis, csak úgy kicsúszik minden és elenged. Az állával, az orrával lapozza tovább a telefonos füzetét, újabb számok, újabb kettesek. Csongor kint téblábol a fülkesor előtt, izgága kicsi membrán. Vonal nincs. Megérzi, hogy figyelem, rámnyitja az üvegajtót. Beszélgetünk, zavarban vagyunk a magunk módján.

– Szia, te Fröcskös… Még egy ilyen kapálódzás és beléd rúgok.

– Szia, kisfiú, vigyázz, mert becsíped az ujjad!

– Majd mindjárt én becsípem a tiédet. És le is csípem.

– Aztán miért csípnéd le?

– Azért, hogy ne tudjál telefonálni.

– Dehát látod, így se tudok.

Egy kicsit elhallgat, mancsolja, rúgdossa a koszos üveget, áll az ajtóban, nem néz rám, vigyáz, hogy ne jöjjön közel. Nézi az anyját, két fülkével arrébb hajladozik a szatyor, a jumbós dzseki.

– Fröcskös, fröcskös vagy. Úgyis mind széjjeltöröm a telefont.

– Miért tennéd? Anyukád se tud akkor telefonálni.

– Akkor is úgyis betöröm. Úgyis Fröcskös vagy.

– És téged hogy hívnak, kisfiú?

– Nem hívnak úgy. Te vagy a Fröcskös. Tisztára idegem van. Meg kell itt bolondozni. Elegem van a sok őrült dumádból. Maradjál már magadnak pláne.

– És mondd, miből van eleged?

– Mert belőled tisztára elegem van, és lelőlek mint egy kutyát.

Így barátkozunk. Nem kiabál, unottan és vékonyan hadar, rutinból csikorgatja a fogát, elnyúzott házasságokban beszélnek így, gázcsapon túl, békéltetőn innen. Uramisten, micsoda görcs ez, verébke, fiúpapagáj. Almáspitényi kezével néha pisztolyt formáz és pattogtatja hozzá a nyelvét. Azt, ami szaggatott társalgásunkból, kétségtelen, komikus is lehetne, azt fölszívja nyomtalanul a közeg, e tompaszürke, agresszív szivacs.

– Hát az meg mi a kezedben, kisfiú? Kréta?

– Azt próbáld meg! Úgyse veszed el, mert én akkor kilövöm a szemedet. Fogok egy nagy pisztolyt és összeloccsantom.

– Ugyan már, miért venném el? Sőt, ha lenne itt krétám, adnék egy csomó színeset is.

– Akkor azt meg én úgyis kitépném a kezedből. Pláne lefognálak és kitépném.

– Dehát nem is mersz közelebb jönni. Hogy tépnéd ki akkor… Fröcskös?

– Te vagy, te vagy a nagy hülye Fröcskös. Azt én kiszakítanám és rapityára törném.

– Na és mit rajzolnál a krétával, ha lenne itt egy nagy fehér falad?

Most rámnéz, hátralép a fülkeajtóból, aztán elmosolyodik, egyszerre nagyon ötéves és nagyon szeretnivaló.

– Ürgét… És akkor azzal tényleg kikapartatnám a szemedet.

Nem, ez nem csattanó. Beszélgetésünk azért szakad félbe, mert Csongorné sehogysem tudta elérni a Sárpilisit, és az ő ügyvédnője is hol a francban, kilép a fülkéjéből, kézenkapja, szájonlegyinti a gyereket, nem hiszem, hogy hallotta volna beszélgetésünket. A háta mint a fekete beton, ahogy húzza a Fröcsköst maga után, és eltűnnek a mélyvasút, itt már kéreg, bejáratában.

Tizennyolc há ötvenhárom, az agya is tiszta ideg, meg kell itt pláne bolondulni, nem is érti, hogy már kint, mondjuk Káposztásmegyer II-n mért fakad egyszercsak sírva. Vékonyan sír a bezárt ábécé előtt, ellenszenvesen, rángatja, markolássza a Fröcskös krétás kezét, ne haragudj, muszáj. Muszáj.

Két ötéves az üvegen.

***

Parti Nagy Lajos írása 1990-ben jelent meg a Magyar Napló című hetilapban, ahol a szerzőnek akkor évekig volt tárcarovata. A tárca tulajdonképpen apró publicisztika, nem erősen politikai, inkább érintőlegesen közéleti jellegű, amely olykor életképpé sikeredik, olykor majdnem novellává, mint ez is itt. A Fröcskös 1993-ban a Se dobok, se trombiták című Parti Nagy-kötetben is megjelent. A Digitális Irodalmi Akadémia anyagai között is megtalálható.

És most: SEGÍTEK OLVASNI. Jegyzetmankók

Lakodalom Lajos — azaz Lagzi Lajcsi. Lám, ő is rendszerváltáskori termék. Magnóból énekel a hármas metrón. Még nem voltak discmanek, ilyesmik, sőt később látjátok majd: mobiltelefonok se. (Rendesek se nagyon.)

Ajánlat: igyekezzetek ezt az elég sűrű, de azért korántsem megérthetetlen 1. bekezdést rendesen feldolgozni magatokban. Akkor simán be tudtok majd menni a novellába. És az is adja magát, mire kell majd figyelni. Nyelvileg pl. mindenre.

(Csak egy apróság: egy vasutas táskájából szól a zene. Ugye, hogy kapásból vonatot képzelünk el? Miért? Vasutas nem utazhat metrón? Olvassunk figyelmesen!)

Felszabadulás tér — Ma már megint Ferenciek tere.

fröcskös — hangulatfestő szó, vagy akár hangutánzó, alighanem neologizmus. Fröcsköl. Töcskös. Öcskös. Ilyesmik vannak benne. A kisfiú mondja mindig, tulajdonképpen az egyetlen önálló szava. Fontos szava, ráolvasásra használja. Amire kimondja, annak annyi. És mindenre mondja. Ő így van beágyazva az életébe.

körülbelül Csongornak hívják. Milyen az, amikor valakit „körülbelül” hívnak valahogy?

névmaneken a bazmegek között. Bazmegek nincsenek is konkrétan a novellában, más csúnya szavak is alig. Enélkül is iszonyat-mondatok ezek…

metrónézés, mandiner — ahogy metrón nézünk, érintőlegesen, súrolva, lepattanva.

Poliklott — poli = sok, klott = fekete, olcsó anyag, régen főleg gatyákat csináltak belőle kisfiúknak. Tehát sokfunkciós, olcsó fekete. (Arra játszik rá, hogy poliglott, azaz soknyelvű.)

esettgrau — grau = szürke, ősz (német). Az alkalmi összetétel minden értelemben beépül az ábrázolt világba: napszak, évszak, életérzés, hangulat, figurák. Ez a világ esettebb, graubb már nem is lehetne.

Hídavatás — Parti Nagynak a rendszerváltozás 10. évfordulójára írott abszurd ódájában (Szívlapát) az áll majd: „Itt minden éjjel hídavattás.” Persze, hogy az Arany-balladára játszik rá a szerző.

Impertinens — arcátlan, pimasz.

Telefonálnék, akkor - - - Most kezdődik a főcselekmény. Eddig volt egy mindentudónak tűnő elbeszélő, akiről kiderült, hogy nagyon is első személyű, ott kussol a metrón, vallomást tenne, de úgy, hogy ne is hallják, valamint csapong az időben. Mostantól főleg beszélgetni fog a kisfiúval.

underground kágéeste — földalatti, rejtett. Még az is benne lehet, hogy jobb is eldugni, nem nagyon érdemes a kirakatba tenni. És kágéeste - hogy lehetne ezt röviden elmondani? Mégg orosz érdekszféra voltunk; még nem NATO volt, hanem Varsói Szerződés; nem EU, hanem KGST, Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa. Ebből, kiejtve, csinálta Parti Nagy ezt a szósűrítményt, a sajátos szocializmusbeli csencselésre, a nyelvújítók imádnák. Csak ők sohasem csináltak szavakat egyetlen használat kedvéért, Parti Nagy viszont oldalanként akár tízet is.

— Béla?... — Nagyon fontos rész az anyának ez a telefonmonológja. Benne az összes sztereotípia, amit a kisfiú is mondogat. Itt a gyerek szövegforrása. És mögötte, törmelékmondatokban egy élet. Kettő. Több. Olyan, amilyen, ne irigyeljétek! Mit lehet megtudni 15 sorból? Szedjétek csak össze, ha meritek!

izzadt ketteseit — akkoriban kétforintosokkal lehetett telefonálni. Telefonkártyák se voltak még. Ezért (miért is? talán csak mert már akkor is mi laktunk itt) a fülkéket állandóan szétverték.

— Szia, te Fröcskös… — Huszadszor is bedől mindenki: ezt csak felnőtt mondhatná, és lám, a kisfiú kezdi így a „barátkozást”.

Meg kell itt bolondozni. — A szöveg egyik kulcsmondata, és itt végre tényleg kisfiú ez a szegény kölyök a jellegzetes szótévesztésével.

Csongorné — ez itt nyilván szimpla elírás; nyelvi humor nem lehet. Más se. Ahelyett áll: Csongor anyukája.

Tizennyolc há ötvenhárom — Harmadik rész: epilógus. A szerző ismét mindentudó elbeszélővé változik… És ennyi. Sírás. Muszáj. „Két ötéves az üvegen.”

Nincs mese: nyelvi zegzugossága, leleményes szövegezése és trükkös felépítése ellenére sültrealista irodalommal van itt dolgunk. Parti Nagy nagyon látta ezt a világot, ezeket az embereket. Múltunkat, jelenünket, jövőnket. (Nem halandzsázok: tessék előkeresni a novella megfelelő passzusát.) Aki ennyit tud az életről, jobban is teszi, ha nyelvjátékká változtatja szép lassan az egészet, berakja szerző és téma, olvasó és mű közé szúrőnek, filternek a nyelvet, de minél vastagabb, sűrűbb szövésű, minél különösebb anyagként ám, különben „meg kell bolondozni”. Márpedig Parti Nagy ma is egy kedves, szerény, megbízható ember, három pici gyerekkel, akikből nyilván nem válhatnak majd Fröcskösök.

Mi pedig jobb, ha utánaszámolunk: Fröcskös azóta, sokezredmagával, már felnőtt. Parti Nagy Lajos pár napja, 2007. március 15-én vette át a Parlamentben a Kossuth-díjat. Este honi szokás szerint lángoltak a kukák és a barikádok. — Mi, felnőttek, kivétel nélkül csak néztünk és remegtünk. Akkor is, most is. Hogy majd felnőnek. És hogy mi lesz akkor? Mi lesz majd mostanában? Ez a novella, füleljetek csak bele csendesen: tudta.

felemás korlát / melléklet 1

2007. március. 19.

Oravecz Barna

időszaki kulturális

lapja

2007. március 22.

— Lízingeljenek Hamletet! —

„Ez munka. Ingyen.” Hívjanak, jövünk! Lízingeljenek

Hamletet!

Krétakör Színházi Takarítószolgálat

Ez állhatna a Krétakör Színház legfrissebb szórólapján, amit de szép lenne, ha az ország összes alujáróiban és daloljáróiban osztogatnának. Hogy a nekitüzesedett Magyarország végre ilyesmiről is értesülhessen: „Krétakör, pult alól! Hamlet, áron alul! Szellemi meg- és nagytakarítás! Még mi fizetünk…” — (És szinte tényleg…)

„Fura koldus: állok az utcasarkon, és rátukmálom az aprópénzemet a járókelőkre.” Így szól egy Max Félix-aforizma. Azt hittem, ez csak rá, az én szemérmes barátomra lehet igaz. És most tessék. Milyen fura koldus lehet már ez a Krétakör is, hogy hozzánk is eljön, játszani is, beszélgetni is; kétszer is, ingyen is.

Most elvileg egyszerű a dolgom. Mindössze annyi, hogy írnom kell valami színházi ajánlás-félét, ismeretterjesztő szinten. Ha lehet, akkor persze könnyed hangvételűt. A Krétakörről talán tudok is, mert valamennyire (persze nem eléggé) ismerem; a Hamlet-előadásukról ellenben, amivel jönnek hozzánk, kicsit nehezebb lesz, mert azt nem láttam (nem is láthattam), de attól még az is megoldható talán. Belefogok.

Először magáról a Krétakör Színházról kellene.

Csakhogy a Szent László Gimnáziumban, mert minden összefügg mindennel, különösen illik némi előzményeket szóba hozni. Mert semmi nem tud igazán elkezdődni, és ebben az akadályozza, hogy már jóval korábban el van kezdődve. Elég sokan ráébredtek már erre. A Krétakör előzménytörténete részben épp a mi gimnáziumunkkal kapcsolatos, noha erről vélhetően keveset, talán semmit sem hallottatok. A nyolcvanas évek elején tanított nálunk egy Somogyi István nevű kémiatanár, aki a nagyon kevés visszaemlékező egyike szerint tanítással igen keveset, amatőr színtársulat szervezésével viszont annál többet foglalkozott. Több darabot is bemutattak a Díszteremben, ezeknek volt is sikerük. (Erről főképp a feleségemtől tudok, aki egyáltalán nem volt akkoriban kapcsolatban a Lászlóval, személyes kapcsolatok révén mégis látta ezeket a darabokat, és a Tortás embert — sokkal hosszabb címe volt, de kit érdekel? — máig emlegeti. Meg benne a Szegény Jancsit, aki színésznek készült, az is lett.) A Somogyi-féle iskolai, amatőr színházi csoportosulás akkoriban már Tanulmány Csoport néven futott. Aztán nemkívánatossá váltak a Lászlóban. Somogyi egyre több kiöregedett diákkal dolgozott, meg kívülről is hozott szereplőket (muszáj volt), meg hát a híre, ugye. Nyilván. A dolog azért persze eléggé érthető: egy másik visszaemlékező szerint egyszer a próba hevében szétverték a komplett rajztermet. (Formálódott a technikájuk. Komolyan. Akkor már egyre inkább sámánosan, önkívületben dolgoztak.) — És egyszer csak kívül voltak. És ennyi.

Pont így, e szakaszban szokott meghalni minden, bármennyire is ígéretes iskolai színházas társaság. Kísértetiesen így tud csak lezajlani az ügy. Eljut idáig és kész. Épp így halt meg, hogy mást ne mondjak és hazai pályán (a Lászlóban) maradjak, a szintén félelmetesen ígéretes Égésföld Társulat, egy pazar Vízkereszt után, a szemünk láttára. Egy éve sincs. A varjú sem károg utánuk. Úgy értesültem egyébként, Somogyiék után se károgott. Nem is szükséges. Egyéni szocpol probléma. Halandók vagyunk. Mert ha kezdet nincs is semmiben, vég az van. Az aztán feltétlenül van.

Innentől idegen terepen mozgunk: kinn az életben. Ahol mi (diákok, tanárok) nagyon kevés kivétellel még sohasem jártunk. Somogyi kikerült, megmaradt. A társulata, akkor már Arvisura néven, noha állandóan átalakult, néha meg szinte tömegeket vonzott magába, szintén megmaradt. Befogadta őket a Szkéné, a Műegyetem színpada. Pár év múlva már országos hírűek voltak. (Úgy kell ezt érteni, hogy egyetemista és értelmiségi körökben. Száz derék magyar emberből kilencvenöt akkor se hallott róluk. Na és. Nem mennyiségi kérdés. Pár százezer meg egyébként meg hallott. És ha mégis mennyiségi kérdés, hát akkor annyi épp elég, sőt.) Belső iskolájuk volt, Somogyi képezte és képeztette a munkatársait. Szaktanárokat hívott. Nem hiszem, hogy fizetni tudott volna érte, alighanem hitelben dolgoztak neki — nyilván mert volt hitele. Szakmai. Montágh Imre pl. beszédtechnikát tanított nekik. (Talán ez látszott meg rajtuk a legkevésbé.)

Somogyi minden visszaemlékező szerint különös módon, mintegy révületben próbált. Amit a társulat félájulatban ki tudott gyötörni magából, az lett a jelenet. Sőt, az lett végül az előadás. A rendező abból indult ki, hogy úgyis csak azt tudják megcsinálni, amire az emberei épp képesek. És akkor csak az lehet hiteles is: mást erőltetni felesleges. Szédület, mert kemény, kollektív színház lett a végeredmény. Nem tudom, hogy volt lehetséges: ma nem lenne az. (Ma talán csak diktátorok tudnak társulatot irányítani.) Ők nagyon jó színház lettek. Soha nem igazán profik — de A Mester és Margaritájuk jobb volt, mint amit párhuzamosan a legendás kaposvári színház produkált harminc gőzhengerrel, Garas Dezsővel, meztelen Igó Évával, pedig az is nagyon jó volt. A máig is működő Stúdió K mellett a legjobb amatőr-avantgárd színház voltak. Kevés helyre volt érdemes járni (volt azért): rájuk igen.

Aztán Somogyi a 80-as évek vége felé kipukkadt. Kíméletesebben fogalmazhatunk úgy is, hogy elkezdte más érdekelni. Egyébként lehet, hogy nem is történt más. Ki tudhatná? Somogyi István története onnantól csak és kizárólag az övé. Magánügy. Korrektül csinálja is. A társulat szép lassan feloszlott. De korántsem halt el nyomtalanul. Ami onnan kiágazott, és nem is egy dolog, az az Arvisuránál is sokkal jelentősebb.

Hogy a tárgyra térjek: az Arvisura fantasztikus dolog volt, de Krétakört Somogyi biztos, hogy nem tudott volna csinálni. Egy kései arvisurás, Schilling Árpád viszont igen. Azért, mert arvisurás volt? Vagy nem azért? Lehet filózni.

Nekem meg mostantól nem szabadna semmit túllihegni. Mert most tartunk ott a túl jól ismert mitikus történetben, hogy a trónörökös megszületett, és természetesen el fogja majd homályosítani az apucit, de nagyon. Természetesen igen. És természetesen nem. Ám egyébként is. Biztos, hogy itt tényleg folytatósdi van? Szóval csak ízléssel. (Meg még a Schillinget is elkezdheti valami nagyon más érdekelni. Ahogy elnézem, akkor ott se lesz megállás.)

A Krétakör Színház alapítója, Schilling Árpád most maximum 35 éves, de alighanem annyi sincs. 1992-ben érettségizett, aztán még játszott a lebomló Arvisurában, majd 1995-ben, tizenkét éve megalapította a Krétakört, szigorúan amatőr alapon. Nem volt játszóhelyük (az ma sincs állandó), nem volt fix társulatuk. Már az elején minden más tehát (rosszabb?), mint az Arvisurában, de az meg főképp más (jobb?), hogy ugyanabban az évben vették fel őt a Színművészeti Egyetem (vagy még Főiskola) rendezői szakára. 2000-ben kapott diplomát, akkor már ismert színházat vezetett. Mennyire érdekes, hogy jóval előbb volt színháza, mint diplomája. Egyébként is mennyi érdekesség, amin frankón át lehet siklani, ha csak életrajzként olvas adatokat az ember! Böngésszétek csak ezeket a dolgokat! Engem sok minden elgondolkodtat. Sőt túl sok. Nem fogom őket leírni. Lassan fogy is a helyem, ami marad, másra kell.

A lényegre. KRÉTAKÖR. Itt lesznek majd, ti meg nagyrészt nem tudtok róluk semmit. Nem baj. Ne essetek hasra a sznob információktól, hogy hű de mennyire híresek! Pedig nagyon híresek. 70-80 helyen játszottak már a világban, márpedig kifelé nem hívnak semmilyen bandát kézfelnyújtásra, hogy hű, de mennénk!!! Hihetetlen európai hírük van. Elképesztő hazai hírük is. Te is értesültél volna már róluk, ha --- De itt már túl sok a ha, viszont én megelőlegezem neked: HA még nem hallottál róluk, nem a te hibád. — Mindenesetre most itt lesznek.

Tizenkét év alatt volt vagy huszonöt bemutatójuk, de az egyik legnagyobb őrültségre most vállalkoztak: ezúttal állandó játszóhelyre sincs szükségük, járják a középiskolákat, és játszanak, ahol tudnak. A Lászlóban először egy lábszagú tornateremben fognak, másodszor egy puccos díszteremben — és ki tudja, melyik fog nekik jobban tetszeni. És nem csak mi tanulhatjuk őket: ők is minket. Sőt, ők minket fognak is biztosan, és szerintem ez érdekli őket igazán, más látványt mi nem nyújthatunk. Hogy kik készülnek mostanság az iskolákban. Sznobokon, leckefelmondókon, idegbetegeken és kukagyújtogatókon kívül kik is? Nos, talán épp ezért hozzák a Hamletet. Abban a darabban ugyanis mindösszesen tanárok vannak meg nebulók, a lecke pedig sokféle és összevissza: hol az, hogy légy hű magadhoz (mondja egy főszemét), hol az, hogy ne kívánd meg Opheliát (ez állítólagos közerkölcsi kívánalom, miközben a királyi pár mint a nyulak), hol az, hogy szegény Yorick (koponyafeldobálás), aztán meg hogy lőjetek sort (az hálistennek már a szégyen vége). Tiszta pedagógiai rémtörténet, közepén egy frusztrált kis valaki: áll, remeg, próbálkozik. Senki nincs, aki ne tojna be a helyében. (Ha van, jelentkezzen: rá fogok mutatni, hogy túlbecsüli magát.) A hőstől a hernyóig terjedő sávon bárkinek tekinthető. Lehet, hogy a nagy-királlyá válásában állították meg, lehet, hogy a zsenivé válásában, lehet, hogy a férfivé válásában, esetleg csak a növésében. Mindegy is. Akit megállítanak — na ott minden megtörténhet. Márpedig mindenkit megállítanak, pont ezért ilyen a világ. — Épp ennyit tudok egyébként a Krétakör-féle Hamletről. Számomra mindez belefér, és tudom, hogy nekik is: ennyit ők is tudnak, de remélem, sokkal többet is.

Érdemes olvasgatni a kretakor.hu honlapot, ott is az üzenőfalat: mert igen intenzív levelezés folyik színház és nézők, most főleg hamletnézők között. És vannak ott visszatérő témák. Az egyik, hogy miként lehetséges, hogy három férfiszínész játssza az egész darabot. Voltak már nagyobb csodák is, gondolom én: jelen pillanatban is nőszerű férfiak vagy férfiszerű nők vagy bármiszerű bármik láthatók a televízióban, ami csak úgy maradt bekapcsolva, a feleségem nézi hüledezve, ma már nem is tér majd magához - több dolgok vannak földön és egen, Horatio, bizony így van ez. Azt meg elég pontosan mondja Schilling (ellenőriztem), hogy a Hamlet legtöbb jelenetében max. három különböző szándék jelenik meg, ami tehát ennyi színésszel meg is jeleníthető. Egyébként ennyit a görög színjátszás lényeglátásáról. — A mai színházi életben meg el lehet kezdeni tizedelni. (Durvábban, mint a szójelentés: minden tizedik megmaradhat, a többinek annyi. Schillingünk egyébként egyetértene, ilyen irányú munkássága is közismert és durvább. Majd mesélek.)

Téma még, hogy miért nem az Arany-fordítást játsszák (van már azóta vagy hat), meg hogy miért nincs benne a nagymonológ, a lenni vagy nem lenni. De főleg kérdés, hogy került be a darabba idegen szöveg, főképp a József Attila-féle Szabad ötletek. E téma kapcsán végre láthattam, milyen az, amikor Schilling Árpád kiakad. Mert nem szokott, túlságosan is normális és fegyelmezett. De József Attila-ügyben szakad a cérna. (Meg még hogy egyes iskolák, főleg egyháziak, bekérnék a szövegkönyvet, hogy mehet-e az előadás vagy erkölcsileg talán mégse, mert hírlik, vannak csúnyaságok. Schilling a József Attila-szöveget idézi, ingerülten: „Ez munka. Ingyen.” És ahol ez a duma van, oda tisztelettel, de nem megy. Ne is menjen.) A Szabad ötletek problémája sajnos már nem fér ide. Schilling imádja, ti meg úgysem ismeritek. Annyit most, hogy az egy érdekes szöveg. Nem arra készült, hogy kinyomtassák. Illetve nem tudni. Az eleje és több része olyan, mint amikor kisfiúk disznólkodnak a libalegelőn, más része meg tiszta létértelmezés, filozófia, és még szövegnek is szép. És erre egy tanár valahol, állítólag, azt mondta, hogy visszamenőleg be kellene tiltani. Ami szép szándék a maga korlátoltságán belül, hurrá. No, a Schilling erre ugrik, rá kell tehát kérdezni.

felemás korlát / 7

2007. március 22.

Oravecz Barna időszaki kulturális lapja