2007. április 11.

 

— Dumaparti kezdő

Krétakör-rajongóknak —

 

- Mi a franc az ott a címlapon?

- Mi lenne? Csontváry.

- De hogy kerül oda? Mi köze a Krétakörhöz?

- Semmi. Bármi. Csak eszembe jutott egy Popper Péter-szöveg. Abban ez a szószátyár alak, akit olyan könnyű lebecsülni, összefoglalja Füst Milán magyar író-esztéta 800 oldalas esztétikájának lényegét, tíz sorban. Újra elolvastam, pontosnak találtam, és ezért, mivel ő ott említette, megnéztem megint a Csontváry-képet. Teljes véletlen persze, de engem meghökkentett néhány apró egybeesés. Mint például az a háromtörzsű fa. Ami az előadásban mondjuk a három színész.

- Vicces kedved van. És hogy hangzik az a pár sor?

- Így: „Füst Milán esztétikája, a Látomás és indulat a művészetben leteszi a garast amellett, hogy jelentős alkotás csak és kizárólag a lázadás talajából sarjadhat ki. A kiindulópontja az, hogy a művész elégedetlen Isten művével. Elégedetlen a világgal. Ez az indulat. És nekiáll ’kijavítani a teremtést’. Amilyennek lennie kellene a világnak. Ez a látomás. Tessék csak egymás mellé tenni egy valódi cédrus fotóját és a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című Csontváry-képet. És mindjárt világos, hogy miről van szó.”

- Tényleg erről szól Füst Milán műve?

- Ezer részletkérdéssel foglalkozik. De a lényege valóban ez. Popper jó olvasó. Füst Milán meg egészen tűrhető művészetértelmező volt. Hozzá még veszettül nagy Hamlet-bolond is. És szuperül írt. Az pedig, hogy igaza van-e az esztétikájában, nem is kérdéses. Persze, hogy igaza van. Lényegében tényleg csak indulat van meg látomás, és hozzá kell még persze némi szerencse meg technika. Meg gátlástalanság.

- Meg talán tehetség.

- Nem tudom igazából, mit jelent ez a szó. Lila szó. Szó, szó, szó. A tehetség talán csak a látomás és az indulat kellő kombinációja. Sokkal többen lehetnének tehetségesek. Csak valamiért kioltják magukban. Beijednek.

- Te akkor most ünnepelsz.

- Káprázatos, amit Schillingék műveltek. És korántsem először. Szeretnék majd lényeges észrevételeket is tenni, de amennyi ünnepi hangulatot lehet csinálni egy ócska, legyengített, fekete-fehér Csontváry-képpel, annyit tényleg mindenképpen szeretnék. Nézd csak meg. Táncolnak az egy-gyökerű, háromtörzsű cédrus körül azok a szépruhájú, gyönyörűen hajladozó lányok. Talán egyszerű zarándokok ők, a fa imádói, vagyis olyasfélék, mint mi voltunk nézőként. Vagy inkább — sokkal inkább! — a fa papnői, merthogy az a fa bizony megérdemli, hogy saját papnői legyenek. Nincs semmi kedvem e percben belemerülni a Csontváry-jelképrendszerbe, de sejtek, amit sejtek. Tudni csak azt tudom (van benne szégyen is), hogy nekünk, lászlósoknak még mozdulnunk sem kellett: mi csak csettintettünk, és hozzánk zarándokolt el a háromtörzsű fa, hogy táncolhassunk körülötte. Az a cédrus, mihozzánk, belegondoltál? Ezért érzem most úgy, hogy a legnagyszerűbb címlapot találtam — méghozzá merő véletlenségből — a Krétakör-Hamlet-cikkemhez. Ami persze máris baromira nem cikk.

- De ugye tudod, hogy lesznek olvasók, akik már az eddigi dumádból misztikus meg mélymagyar (Napút!) meg más efféle zavarosságokat olvasnak ki?

- Dehogy lesznek! A Lászlóban? Nálunk mindenki értékén kezel mindent, és azt is megtanulta, mi a metafora meg a képes beszéd. Észrevehetted, kollektive nevettünk is az Egérfogó-jelenetnél a megfelelő szöveghelyen. Hú! Mi nagyon jó fejek vagyunk.

- És akkor mi lenne, ha most végre a tárgyra térnénk?

- Jó, de mi módon? Nagyon sokféle tárgy lehetséges. Észrevetted-e például, hogy csak ez a látomás- meg indulat-témakör önmagában egy egész mátrixot ad ki?

- Ennél mi sem természetesebb.

- Nem is. Ha csak a legegyszerűbb módon közelítünk, akkor is: szó lehet Shakespeare látomásáról és indulatáról. Ő persze gyakorlatilag egy egész csapat, színtársulat és vállalkozás: ő nagyon sok ember és szándék egybemosódva. De erről a viszonyrendszerről már nem sokat tudunk. A hősének, a művészlelkű Hamletnek is vannak ilyesmijei: indulata mindenképp, és gyaníthatóan víziója is, ami bizonyára nem azonos azzal a hullaheggyel, amit a darab végén, önmagát is beleértve, hátrahagy. És itt van — legfőképpen — a Krétakör látomása és indulata: Schillingé meg a színészeié. Máris bejárhatatlan a terep. Úgyhogy inkább hagyjuk.

- Engem a Krétakör érdekel legfőképp. Mi a francot akarhat a Hamlettel Schilling harmadszorra is?

- Mániás embertől nem illik aziránt érdeklődni, miből fakad a mániája. De annyit mondott erről, és ha mondta, idézhetem is: „Mindig is Hamlet-történeteket meséltem: magányos hős, aki úgy definiálja magát a világban, hogy makacsul harcol ellene, s akinek az anyjához és ebből adódóan a nőkhöz fűződő viszonya konfliktusokkal teli. Küldetéstudata van, melyet gyakran ő maga sem hisz el: skizofrén magánya kívülről hol baromságnak, hol zsenialitásnak tűnik.” Rémületesen pontos megfogalmazás. Annyira beteg a dolog, hogy egy komplett pszichiátriai osztály kivonulhatna az üdvözlésére. Ugyanakkor Schilling hihetetlenül élesen látja Hamletet (önmagát). Baromság vagy zsenialitás, a végeredmény mindenképp az utóbbi.

Egyébként nem is biztos, hogy csak háromszor ment neki a Hamletnek. Csak én háromról tudok. Zsámbékon megrendezte egy lepusztult helyszínen, főiskolásokkal afféle mozgószínháznak: vándoroltatta a jeleneteket és vonszolta maga után a közönségét. (Mi is csináltunk ilyesmit tavaly a Heptameron-táborban: A Mester és Margaritát.) A nagymonológot jópár Hamlet mondta egyszerre különböző nyelveken, budikban állva — sajnos nem láttam, de elképesztő lehetett. Aztán megcsinálta Bécsben is, németül, ott már három szereplővel. Ki tudja, az mennyire hasonlított a mostanihoz? Ott állítólag még nagyon dolgoztatta a közönséget. A mostaniban azért már kevésbé. Láthatólag nagyon ügyködik a darabon, sokféleképpen összerakja, de így se jó meg úgy se jó (vagy így is jó meg úgy is jó?) — nem tud tőle szabadulni.

- Indulat?

- Nyilván. Abszolút helyénvaló. Ilyesmivel kell rendelkeznie annak, aki időnként létrehoz valami borzasztóan erőteljeset. A szociálpszichológusok az eredetét fixációnak mondják, meg referenciapontnak. Akire-amire feltétlenül szükségünk van, akit-amit nem tudunk érzelmileg elereszteni. Rákötődsz, hozzá méred magad. Képtelen vagy másképp tenni. Szerinted ki volt József Attila referenciapontja?

- A Mama.

- Egy nagy frászt. Azt ő úgy visszamenőleg hazudta, legfőképpen önmagának, amikor már nem tudott jobbat kitalálni. Amikor már egyáltalán nem maradt valódi referenciapontja. — Visszatérve: Schillingnek Hamlet biztosan referenciapont, az összes betegségével és hülyeségével, a vakmerőségével és okosságával. (Egyébként József Attila is.) Még mindig nem merítette ki. Nem csodálkoznék, ha a későbbiekben is előszedné.

- Téged nem lepett meg, hogy mennyire keveset hozott ki Schilling a térből?

- Keveset?

- Hát, a színészek zömmel csak ültek meg egymáshoz beszéltek. Alig voltak akciók.

- Nem mondanám. Amikor a nézőket beengedték, ott volt az előkészített játéktér — meg a nézőtér is persze. Ott volt az aktuális krétakör — ahol majd az életre-halálra dolgok megtörténnek. (Ez alkalommal éppen négyszögesítve volt. Ring.) A négy sarokban négy szék — jórészt valóban onnan játszottak. Körül több rétegben a nézők. Észrevetted, hogy Schilling rendezői munkájához az is hozzátartozott, hogy kíméletlenül ültette a nézőket? Iszonyúan összepréselte őket. Középen, egy tenyérnyi játszóhelyen tartózkodtak a szereplők, feketében. Négyen voltak. Onnan többé ki nem jönnek, ott fognak majd elpusztulni. Nem érezted? Mindenki érezte, csak nem tudatosította. Még nem hangzott el egy szó sem, még senki nem mondta, hogy börtön meg dutyi. Csak épp már ott volt. Mi voltunk a falai. Áthatolhatatlanul. És onnantól az történt, hogy a színészek feszülten figyelték egymást meg minket. Mi mást csinálhattak volna? Aki itt egy pillanatra kihagy, annak vége. Még el sem kezdődött semmi, és már megvolt a darabbeli Dánia, ami persze nem csak Dánia. Szorongtunk, feszengtünk mi nézők is, figyeltünk, mint az őrült. Mi mást tehettünk volna? Aki itt kihagy, annak vége. És értettünk is mindent, ötször annyit, mint máskor szoktunk. — Szóval szerinted Schilling nem élt a térrel??

Sőt, szerintem ezeken kívül is akad itt még valami. Mindig zavart korábban: miért nem tud Hamlet sohasem eléggé magányos lenni. Persze hogy nem tud nagy térben, a fejünk fölött! Az üres tér meg akar telni. Az a természete. Bármikor bejöhet valaki! Na most: a Schilling-féle térben ugyan honnan jönne? A darab feléig megismerünk mindenkit, aki fontos. Ők kivétel nélkül leszigetelik Hamletet az életről. (Schilling egyébként, teljesen következetesen, Horatiót is kilúgozza a darabből. Az egérfogó-jelenetben, a nagyon fontos összekapaszkodós jelenetben nincs is ott, később is már csak egy akárki felelget Hamletnek.) Teljes a magány.

- Valami furcsát is mondtál az előbb. Mit mondtál, hány szereplő volt?

- Négy. Miért, nem annyi? Hányan voltak ott feketében? Négy mozgó fekete objektum volt. A három színész, meg egy fekete könyv. Vagyis a Textus. A varázskönyv, a hangsúlyosan felmutatott Szentírás.

Több, mint négyszáz éve előttünk áll már ez az úgy-ahogy megformált esztétikai jelenség, egy sokak számára abszolút referenciális pont, referenciaszemélyiség, aki a Hamlet névre hallgat. Ott áll előttünk a maga teljes viszonyrendszerével. Mása nincs is neki. Fiktív alak. Miközben azok számára, akikről beszélek, és akik közé talán én is tartozom, valóságosabb, mint a szomszédaik. Közben meg csak levegő, mindössze szó, szó, szó, aki egy eléggé bizonytalan drámaszöveg nagyjából 4000 sorában létezik. És ha a darabban nem válaszol arra a kérdésre, hogy „Mit olvas, felséges úr?”, akkor mi utólag már hiába kérdezzük tőle, legfeljebb a kezébe képzelhetünk valamit, mint ahogy Schilling — nem csekély találékonysággal és szemtelenséggel — magát a gyászkötésű Hamlet-szövegkönyvet nyomta a kezébe. Olvastasson csak belőle magának őháromsága, ha már ennyire szóbuzi. Legyen csak ott a színpadon a három ezzel-azzal próbálkozó Hamletféleség mellett a negyedik, a jórészt persze néma Überhamlet is. Legyen csak ott, és tanúsítsa, hogy a mérce létezik. Így értettem, amit mondtam.

- Mi következik ebből?

- Szerintem annyi feltétlenül, hogy nem teljesen veszélytelen dolgok történnek ebben a Hamlet.ws-ben. Én Schilling helyében nem csodálkoznék azon, hogy sok iskolában gyanakodva fogadják az ő furcsa kínálkozását. Van ebben az óvatoskodásban valami kitüntető is. Félnek a mágustól. Hallottak már róla. És joggal félnek. Abban a térben ott van három feketeruhás ember, meg egy fekete könyv, körben hívők, laikusok. Ők meg, az aktorok, szöveget citálnak, énekelnek, felolvastatnak. Teljesen eldönthetetlen: istentisztelet zajlik vagy fekete mágia — de valami feltétlenül. (Mindkettő, borzong az ember, miközben valamiért rendben levőnek érzi a dolgot.) Jön a szellem? Nem, itt szellemet idéznek. Kiét? Ki tudja. Nietzsche írta valamelyik szövegében, hogy minden emberi tevékenység, amit ma már tisztelünk, valaha gyanús volt. Egy pap: közvetíti az istent. Biztos, hogy nem a démonokat? Gyanús. Egy mester: beavat. Mibe is? Milyen alapon? Egy színész: alakot formál. Hogy tudja magából előszedni? Van ezekben a dolgokban valami nem normális. Schilling olyan szeánszot csinált (legalábbis minden rekvizitumát tévedhetetlenül belerakta), amely, ha akarom, mennyei, ha akarom, démoni. De inkább az utóbbi. Az égre nem sok kilátás nyílik a Hamletben…

- És mit szólsz a színészekhez?

- Szerintem eldönthetetlen, melyikük a legjobb. Pokoliak, már bocsánat. Amit csinálnak, az a technikai tökélyig van csiszolva, aztán persze mindegyiküknek kiszalad a maga nagy színészi pillanata is. Nekikeseredett, lázadó ifjaknak Nagy Zsolt az igazi: ő a referenciapontjuk — ez egyáltalán nem érthetetlen. Érettebb hölgyeknek az ironikus, keserűen-szellemes Rába Roland. Akik már a szépen-öregedésre, a megbölcsülésre készülnek, mint én is, azoknak Gyabronka József. És mindez rendben van így.

 

 

 

— Helyre tolni —

 

– Te minden hülyeségbe beleugrasz?

– Többnyire. Rögtön tudtam, hogy valamit akarok írni erről a legutóbbi számról, a forma pedig csakis valamiféle szimpla próza lehetett. Aztán a Margit hídon éjjel a Misi kitalálta: írjak én is párbeszédet! „Miért ne?” — gondoltam? A stílushoz ez megy a legjobban.

– Jó, kezdjük az elején! Cím.

– A címmel nem akarok túl sokat foglalkozni: ami jó, az jó. Ez rossz.

– Te jobbat írnál? Mi lenne az?

– Ennél biztosan. Szinte bármi lehetne, annyira nem is fontos – talán csak akkor, ha nem jó. Mint most például.

– Rendben. Forma. Rögtön az elején feltűnik, hogy egy dialógust fogunk olvasni…

– Amikor megláttam, hogy ez a szöveg is öninterjú, az jutott eszembe: Na ne! Megint?! Aztán elgondolkoztam: Barna elég gyakran használja ezt a formát. Miért is?

     Először Hamvas Bélánál láttam ilyet, Interview címen. A bevezetőben azt írja: „Az interview igazság-műforma, de abban az alakban, ahogy használatos, áldialógus, és mint a sajtó természetéből következik, ügyefogyott és indiszkrét. Az újságíró nemlétező kérdéseket tesz fel. A válasz néha előbb van, mint a kérdés, a kérdés előbb, mint a válasz. Az újságíró oda néz, ahol a festék a legvastagabb. Pedig komolysága csak annak van, amikor valaki érzékeny helyet érint, ahol az ember magát a legkevésbé biztosította.”

     Áldialógus. Naná, hiszen a szerző kérdez önmagától, és mindig úgy, ahogy neki a legjobb. Persze: melyik neki? Hiszen ketten van. Ez maga a skizofrénia, amelyet legelőször Platónnál diagnosztizáltak. Nézzük csak meg a dialógusait közelebbről! Szinte kivétel nélkül átírhatók monológgá. Tegyük hozzá: a skizofrénia az ember talán legsajátabb jellemzője. Mert mi az ember? Homo sapiens, válaszolja a  biológia. Platón pedig azt mondta, hogy a gondolkodás a lélek párbeszéde önmagával. Barna tehát gondolkodik!

– Ne dícsérd! el fogja bízni magát…

– Még egy szót a formáról! Nem ez az első öninterjú, amit Barna írt. Találhatunk ilyet például a Parapedál 2006. márc. 21-i számában vagy a Troglodyta 2003. márc. 11-i számában is. Fiai, akik hiperérzékenységüket tőle örökölték, nem véletlenül választották ezt a formát, amikor 2006 karácsonyán apjuknak ajándékba egy felemás-paródiát írtak. Úgy vélem, nagyon sok szerző van, akinek megvan az az egy-két forma, amiben a legjobban tud alkotni, s ahogy ez Hamvasnál az esszé, Barnánál az öninterjú. Ez az ő igazi formája. Nem csoda, hisz lírikus alkat: önmagából egy nem is elég neki. Spiró szerint a lírikusok nem képesek az iróniára, mert ahhoz távolságtartás kell, rálátás, horizont – Barna viszont rendelkezik ezekkel. Ő tehát olyan lírikus, aki prózában alkot. Azt hiszem, nem is lenne képes igazán verset írni. Minden verse, amit eddig írt, igazából csak játék, vicc, kísérlet, kaland, odüsszeia. Nem azt mondom, hogy gyengék — sőt, nagyon is erősek azok! —, csupán nem ez az ő formája.

– Nagyszerű. Akkor most vessünk egy pillantást a szövegre!

– Az az ív, amelyen az őrült Csontvárytól az őrült Hamleten, majd az őrült Schillingen át eljutunk az őrült Oraveczig, jól mutatja, hogy alaposan végiggondolt, sok hetes munka eredményét tartjuk a kezünkben. Ilyet nem lehet rögtönözni, egyben van itt minden: Füst Milán, Popper Péter és József Attila. Mintha a gondolatmenet részegen támolyogna — ami, valljuk be, nem áll távol a szerzőtől —, pedig erről szó sincs. Könnyedséget kölcsönöz ez a műnek, noha nagyon is nehezen emészthető dolgokról van itt szó.

– Az előadásról?

– Ugyan, kérem! A központi fogalom itt a referenciapont. Hogy mihez viszonyítom magam. Hogy miben hiszek, amihez képest önmagamat önmagamnak definiálom vagy éppen hazudom. Vannak ilyen tradicionális referenciapontok, mint például: pénz, vagyon, hírnév, igazság (lila szó!), Isten, erkölcs, társadalom. A kérdés, ami óhatatlanul felmerül, hogy mi lehet a Barna referenciapontja? Az alkohol? A nők? Az irodalom? A tanítás? (Hahaha.) Szóval micsoda? Hamvasnak igaza van: a lényeget elfedi.

– Azért elég sok szó esik az előadásról is.

– Igen, és nem is akármilyenek. Nagyon szépen végigelemzi az egész helyzetet, amibe a színészek és a nézők kölcsönösen belekényszerítik egymást (szellemidézés). És hogy még a szöveget is szereplőnek tekinti… De azzal azért nem tudok kiegyezni, hogy a színészeket elintézi két sorral, szerintem ennél többet érdemeltek volna. Persze erre biztos azt mondaná: ami jó, az jó. Akkor is: van az egésznek egy azért-legyenek-ők-is-megemlítve szaga. Az előadás utáni beszélgetésről pedig egy árva sor sincs. Hogy van-e ennek értelme? Hogy mire jó ez és kinek? Ezekről hallgat. És persze a legvégén az a kölcsönvett Hamvas-mondat…

– Ilyet azért mások is csinálnak, lásd…

– Látom! De ez a skizofrén helyzet tényleg olyan, mint amikor a Csirkefejben mondja a rendőr, hogy: „Te mindig ketten vagy!”

– Szóval, miről szól a Barna írása? Rendezés? Referenciapont?

– De nem ám! A lényeg az, hogy: „a mérce létezik”. Tehát hogy Hamlet (a szereplő) leméri magát a Hamlettel (színdarab). Vagyis a sorsával. Vajon nem az-e a sorsunk mindannyiunknak, hogy valamit helyre toljunk? Állítólag a túlvilágon lemérnek minket! Persze mérce van ezen a világon is: Schilling megmutatta, hogyan kell rendezni, a színészek azt, hogy hogyan kell játszani, a Barna meg azt, hogy hogyan kell írni.

– Még! Még! Nyaljál még!

– Szerintem ez akkor is így van.

(…)

– Begépeltem ezt a beszélgetést és elolvastam. Azért elég nagy blöff ez az egész, ugye tudod?

– Téged ki kérdezett?!

 

“Péterem, én most meghatódtam. Elolvastam párszor a bírálatodat, sőt a Mária is. Lényeges dolgok vannak benne, és elég jó ritmusban is megy. Nem gondoltam volna, hogy még érdekellek. A lényeg pedig valóban az, hogy a mérték létezik, csak ezt igyekeztem eldugni.

 

Az aránytalanságokban teljesen igazad van. Iszonyú sok dologról nem írtam. Csak hát... Én nem tudok írni, én csak szerencsétlenkedek, vagyis borzasztóan időrabló módon leszívom magam. A végén valaminek persze ki kell jönnie, de az sosem az igazi.

 

Ha tényleg így gondolod, akkor az azért nekem jelent valamit. Legszívesebben csinálnék az írásodból egy különszámot, szigorúan csak a barátok számára. Mit szólnál hozzá? Persze jegyzeteket fűznék hozzá, hogy játék az egész, meg ilyenek. Megcsináljuk?

 

Ezt egyébként ma írtad? (Vasárnap.) Szép nap volt nekem is, majd elmesélem talán. Bár nem kívánok neked rosszat, úgyhogy talán mégse. Családi ügyek. És a szereplők még élnek.

 

Majd le kellene már ülnünk, de mikor? Szerda? Háromkor eleve projekt lesz, Psyché. Na, beszéljünk még addig.

barna”

 

„:-) Barna, most én hatódtam meg: azt hittem, le leszek cseszve, hiszen ez pont olyan, mint a tiéd: a terjedelem jelentős része nem is a témáról szól :) (De szemét vagyok már megint.) Én kicsit üresnek érzem...

Különben reméltem is, hogy megjelenteted, van is rá 4 érvem:

1.     Rólad szól.

2.     Dícsér téged.

3.     Kevés munkával számot lehet faragni belőle.

4.     Ez is egy szám, húzhatsz egy újabb strigulát...

Szerdán megyek. Máriát üdvözlöm! p”

 

 

 

 

 

Gyertek Heptameronba!!!

 

 

Csányi Vilmos

Hogyan születnek „normális emberek”?

 

Sokan keseregnek mostanában az ország állapotán. Nem politikai érdekű vagy éppen fizetett kesergőkre gondolok, hanem azokra, akiket általában az értelmiséghez szoktunk sorolni. Az orvos, a tanár, a mérnök, az író, a művész. Mindegyikünk számtalan példát tud felsorolni a saját gyűjtéséből arra, hogy mindennapi dolgaink milyen rosszul mennek. Nem intéződnek az ügyek, nem értenek dolgukhoz a közigazgatásban, tévednek az orvosok, összevissza ítélkeznek a bírák, kapkod a rendőrség, még a rendőrből képzett rabló is elképesztően hülye, mielőtt pisztolyát előveszi, odaadja kocsikulcsát a kirabolni szándékozott benzinkutasnak.

Az ország meg esténként hazamegy, sört nyit és a Győzikét vagy hasonló más műsort néz a tévében ahelyett, hogy tartalmasan művelődne, érdeklődne a világ dolgai iránt.

A valóban szükséges reformok megdöbbentő szervezési hibákkal folynak. Az is kiderült például, hogy sok tíz- vagy százezren nem fizették az egészségügyi hozzájárulást eddig, és erre csak most jöttek rá. Mit csinált eddig a mi pénzünkből tartott OEP? A hozzájárulás ellenőrzése senkinek nem volt kötelessége? Vagy ha esetleg mégis volt, kit vontak a hanyag munkáért most felelősségre?

Soha ennyi sarlatán, álgyógyász nem működött, mint manapság, soha ennyi hatástalan anyagot nem adtak el gyógyhatású szer néven, mint most. Az embereknek egészen minimális ismereteik vannak saját testük működéséről, maguk és társaik várható viselkedési reakcióiról, arról, hogy hogyan kell egy babát vagy kisgyereket nevelni, hogy normális felnőtt legyen belőle. De ugyanilyen tudatlanság észlelhető akkor is, amikor társadalmi, politikai folyamatokról van szó. Kellő érzelmi töltéssel szinte mindent el lehet adni a rajongók táborának, és racionális érvek vagy az azokra adott válaszok meg se jelennek a politikai kommunikációban.

 

Ennek a szörnyű állapotnak nagyjából két fő oka van. Az egyik ideológiai. Az „átkos” állami műszolidaritás helyett, amely azért mégis valamiféle védőhálót feszített ki a kevésbé sikeres állampolgár alatt, ma gyakorlatilag nincsen semmi. A politikusok nagy része a „piac” bűvöletében él. Úgy gondolja, hogy minden társadalomszervezési problémát megoldanak a piaci mechanizmusok. És valóban láthatjuk, hogy a hiánygazdaság megszűnt. Százas szeget, banánt, Alfa Romeót lehet kapni, akár űrutazásra is be lehet fizetni, még vízum se kell hozzá, ha a rakétát Európából indítják. Nagyszerű. Az ember mindig is szeretett babrálni a különböző tárgyakkal, ez különleges genetikai adottsága; most teljes mértékben kielégítheti vágyát mindenki, aki a társadalom felső harmadába tartozik. Nem probléma már például az egyetemre való bejutás sem, ha valaki nem elég értelmes ahhoz, hogy mérnök, orvos vagy biológus legyen belőle. Beiratkozik valamelyik új média vagy kommunikáció szakra, amelyeket gazdag tartalommal terít elénk az oktatási piac, csak legyen elegendően gazdag papája, és majdan ne akarjon a diplomájából megélni.

A kultúra nevű elfoglaltsággal már bajok vannak, ha ezen azt értjük, hogy mindenki hozzáférjen az olcsó könyvekhez, filmekhez, színházhoz, hangversenyekhez. Nagyokosok szépen elmagyarázzák, hogy az a kultúra, ami a piacon megél, és az kell nekünk. Tehát fent említett Győzike, akciófilmek, bulvár, ponyva.

Senkinek, úgy látszik, nem fordul meg a fejében, hogy a társadalmi fejlődés csúcsa nem a fogyasztás minden eszközzel történő maximalizálása. A társadalom közösségekből áll, a közösségeket érzelmek, kapcsolatok, szolidaritás, közös élmények, hasznos közös hiedelmek és közös konstrukciók tartják össze, ha összetartják; és tagjaik nem teljesen autonóm, elszemélytelenedett, fogyasztó idióták. Mert errefelé haladunk.

Az iskolában, a kultúrában, az egészségügyben a szolidaritás kellene hogy meghatározó legyen, és a piac csak annyiban, amennyire segíti a hatékonyságot, de nem önmagáért. Önmagában a piac rettenetes.

 

A másik fő ok az, hogy a politika szereplői képtelenek megérteni, felfogni, hogy az elosztás szabályozásán kívül más fontos szerepük is van. Például meg kell teremteni a következő generáció kialakulásának összes feltételét. Ha ezek közül csak azzal törődnek, hogy majd szerencsétlen unokáinknak is legyen mit fogyasztaniuk, rémes világ jön. Egy ember felnőtté válása, szocializációja évtizedekig tart. Ha a családja, iskolája, médiakörnyezete ezalatt nem kultúrembert, hanem fogyasztót farag belőle, akkor az lesz — agresszív, önző, brutális barom. Az ember ilyen képlékeny, ennek köszönheti evolúciós sikerét. Ha élete első húsz évében szerető szülők, társak, magas színvonalú iskolák, értelmes sport (csak kicsit verseny!), sok színház, könyv, remek klubok szolgálják ki, akkor okos, szolidaritásra képes, az utcán és a közéletben megértő és segítőkész valaki lehet, akinek még önálló véleménye is kialakul. A döntéshozóknak fel kéne végre fogniuk, hogy az emberi agy a világegyetem általunk ismert legkomplexebb rendszere. Ennek „feltöltése”, emberhez méltó ismeretekkel, kapcsolatokkal való ellátása nagyon sok más ember, szülő, tanár, művész, tudós aprólékos munkáját, odafigyelését igényli, és nem piaci mechanizmusokat.

 

Normális ember nem úgy lesz valakiből, hogy megszületik valahogyan, felnő és kész, hanem úgy, hogy a társadalom, különböző közösségek együttese lassan, hosszú idő alatt, sok befektetéssel alakítja ki.

Tessék mondani, hol van az ilyen normális emberek piaca?

 

Csányi Vilmos nem akárki. Egyetemi tanár, akadémikus, főszerkesztő. A fél világon ismerik. De ezek csak a címek. Fontosabb, érdekesebb, hogy egyszerre természet- és társadalomtudós. Nagyjából húsz éve főképp humánetológiával (ember-állatviselkedéstannal) foglalkozik, nagyon alaposan, egyben nagyon vitatottan-vitathatóan, de ez rendben is van így. Az idei Heptameron-táborba megpróbáljuk meghívni — jön majd vagy sem, a központi téma mindenképpen az ő munkássága lesz. Gyertek Heptameronba!

Ez a cikke úgy egy hónapja jelent meg az egyik napilapban. Első ránézésre Magyar Nemzet-cikknek gondolhatnátok. Ott nyomatják ezeket az antiliberális, piacellenes, védjük a pici magyarokat-típusú dumákat. De még véletlenül sincs így. Egyébként meg mindegy is, melyikben jött le: nem politikai cikk. Most elkezdem a számotokra széljegyzetelni.

 

akiket általában az értelmiséghez szoktunk sorolni — több értelmiség-meghatározás van, elég összetettek. Csányi cikket ír, nem bonyolítja hát túl a dolgot. (Mert rá lehetne kérdezni: biztos, hogy értelmiségi egy — bárki is a felsoroltakból? Egy ismerősöm, maga is érintettként, azt mondta: mi csak betanított értelmiségiek vagyunk… Van, lehet benne valami.)

sok tíz- vagy százezren nem fizették — pár hete gőzerővel cikkeznek erről. A pontos számot azóta sem tudjuk, még nagyságrendileg sem. Tényleg tüneményes.

OEP — Országos Egészségügyi Pénztár. Egy közhivatal, a mi adónkból.

két fő oka van. Az egyik ideológiai. — Csányi számol. Tényleg két fő okot sorol majd fel. Az első az „ideológiai”: hogy megint valami primitív, szent tant nyomatunk ezerrel, és az ezúttal az az elgondolás, hogy a piac mindenható.

valamiféle védőhálót — A liberális, de fogyasztói típusú társadalmakban is, a szocialista típusú társadalmakban is (például nálunk) volt régebben némi szociális biztonságminimum. Most nincs. Van elképzelésetek, hány ember dolgozik ma úgy Magyarországon, hogy nincs bejelentve, nem fizetnek utána járulékot? Én nem merném megsaccolni. Lenyom majd harminc évet (már ha ügyes), de nem lesz se nyugdíja, se orvosi ellátása. A tiszta piaci szemlélet ma tényleg ezt idézi elő.

az ember mindig is szeretett babrálni — Csányi egyik fő elképzelése, hogy az emberben ez a tárgymánia, ez a szétszedem-összerakom meg kitalálok ezt-azt, ez valamiféle genetikai adottság, végső soron tehát mutáció. Nehezen tudnék vele vitatkozni: ötven éve babrálok magam is.

Beiratkozik valamelyik új média vagy kommunikáció szakra — a Szent László Gimnáziumban, az F szekcióra gondolva, különösen kellemetlen ilyen sorokat olvasni, de hátha van a dologban valami.

az a kultúra, ami a piacon megél — tényleg ez a legújabb elmélet civilizált-világ-szerte, az utóbbi húsz évben. Mindig tudtuk, hogy szörnyű, ha pusztán a fizetőképes kereslet dönti el, mi számít szellemi értéknek. Csak régebben úgy tűnt, még mindig jobb, mint ha a politikai-hatalmi szándékok ítélnek. Most nem tudjuk, jobb-e, ha egyszer nagyon rossz.

a fogyasztás minden eszközzel történő maximalizálása —  ez történik. Vagy nem? Én is milyen piaci szándékokat árulok el folyton? Fizessetek be, és gyertek Heptameronba!

A társadalom közösségekből áll — tényleg azokból áll, de mára már elfelejtettük. Gyertek Heptameronba!

elszemélytelenedett, fogyasztó idióták — aki még nem az, annak ott a helye… (A Heptameronban…)

szolidaritás — együttérzés, együttműködés, a társakért való felelősségvállalás. Ne a szavakra figyeljetek, hanem a tartalomra. Fenn tud maradni bármelyikünk a szolidaritás minimuma nélkül? Na ugye, hogy nem!

Az ember ilyen képlékeny, ennek köszönheti evolúciós sikerét. — Csányi számtalanszor megszállottan érvel amellett, hogy az ember genetikusan nyitott lény, aki különböző „kulturális” helyzetekbe kerülve szinte teljesen tud idomulni azokhoz a helyzetekhez. Ezért maradt fenn („kultúráinak” jó része persze életképtelen volt, azoknak annyi is, de máshol meg beindultak sikerprojektek, mint például a miénk is, ez az európai típusú. Ezért vagyunk még itt.).

az emberi agy a világegyetem általunk ismert legkomplexebb rendszere. — Ez is Csányi vesszőparipája. Nagyon izgalmas eszmefuttatásai vannak arról a modellalkotó képességről, ami az elménk sajátja. Egészen új világokat tudunk összerakni szerinte a fejünkben, és aztán annak nyomán részben a kinti valóságban is — modellalkotó képességünk nélkül ez egyáltalán nem menne. Alighanem igaza van.

Tessék mondani, hol van az ilyen normális emberek piaca? — A cikk egyértelműen kimondja, hogy az ilyesmit nem a piacon kell keresni. Hát nem is. Hanem a piacon kívül.

 

Nyilván sok ilyen piacon kívüli lehetőség van. Én most csak egy ilyenre hívom fel a figyelmeteket. Gyertek Heptameronba!

 

 

 

 

 

2007. május 7.

 

— Aki halott az a leghalottabb —

 

 

 

Egy ember

kegyetlenül megformált ember

nem az aki a címlapon arról egy szót se bírnék már ejteni

ő csak effekt a ráccsal kell a versbe

hanem én aki nem a címlapon hanem a hátlapon

gondoljatok rám kegyelemmel

de inkább tudjátok mit

gondoljatok úgy ahogy akartok én úgyse gondolok

rátok csak

látszatra

tinektek beszélek

 

barátaim

 kik is lehettek ti

mostanra csak annyit látok biztosan hogy valamit egyikőtök

sem bír feldolgozni

ebben hasonlítunk

én például kezdő élő voltam féléves 56 őszén

és már akkor sem bírtam feldolgozni

ismerek olyanokat akik állítólag

fel bírják dolgozni amiben élnek

olyanok is

valahogy inkább

rendesen FÉRJHEZ mehettek volna

vagy feleséghez mint most majd a kulikuli

(ez aljas volt de hát úgyse olvassa eztse

tehát lépjünk tovább)

 

egyszóval nem bírjuk feldolgozni

 

pedig nincs szó nagy dolgokról

látszólag

csak annyiról hogy nem megy semmi nem működik semmi és

még azt is hazudni kell hogy a SEMMI az ami nem működik

mert az legalább olyan egzisztencialista irodalom

                                szerűűűség

lenne

olyan godóravárós

és olyan nagydolog

és azt szeretik

 

valakik szeretik

 

a magyartanárnénik szeretik mert éppen tétel is és

a semmiregondolás közben tökjól lehet szipogni a ballagáson

az emberek viszont kevésbé szeretik mert azt szeretnék

inkább ha működne menne

ha nem lenne ekkora szorulásuk ráadásul ilyen régóta már

ilyen hígfolyós szorulás

hogy ez mekkora oximoron

lényegtelen

 

ki mire vár leginkább olyan ő az jellemzi őt

hát

én mire várok

rátok

frászok mindjárt józsefattilázok

szabad ötletek jó lenne mi

az nekem túl átlátszó

én inkább KASSÁK LAJOS vagyok jaj dehogy

egyformán hagyjatok a

tehervonatokkal meg a szamovármadarakkal

józsefattila mire vár a havielvérzésére

hamlet a schillingre hogy totál átrendezze

mindenki vár valamire én mindig rátok vártam megjöttetek

régen

 

haláli vicces bumsztarára bumm

mikor lesz versdallam most ezt kérdezik

 

jogos rángathatom a vállam

 

rázzuk a rácsot ott túl egy más világ van

biztosan

ugyan a fába szorult féreg kiszabadításához

egy kisállat hiányzik mindig hiányzik

tehát nincs kiszabadítva nem is lesz ott üvölt hurrá

akusztikus világot teremtett a teremtő dehogy süket

ő mindig imádta hallani a teremtmények vinnyogását

 

de engem nem érdekelnek az üvöltözők az se érdekel amit én

üvöltöztem eddig Pepin bácsi végtelen üvöltözései jöhetnek mostantól a kémény tetején meg a szálláson meg ahol még van mindig van valahol és üvölt vagyis hangos nagyon nem akarja hogy elaludjon a világ de persze elalszik és akkor lábujjhegyen járnak körülötte őkörülötte

 

szerintem

most már a jóisten is lábujjhegyen jár mikörülöttünk

megbánta rég imádkozik hogy elaludjunk

és csend legyen végre

de akkor mért csinált gömbölyű földet

ezt baromira elcseszte

az egyik felén mindig ébren vannak és kajabálnak

sokmindent nem kalkulált be azt se hogy a fába szorult féreg meg a rácsrázó ilyen hangos az ovi is hangos meg a napközi is meg ez a most már kilencmilliárd tapló ———

 

jaj

csak május elsejének éjjelén kell kussban lenni a fiumei úti temetőben kádárkiásás közben baszki túl lerohadt büdös is zörög is nagyon zörög csend legyen te csontkollekció ott a zsákban nagysándornak is ilyen szaga volt pont ilyen felség na akkor pucoljunk holnap napihír leszünk csak ki ne tudódjunk személyileg

 

majd a budaházi grafológus kielemez minket felség

 

jajnehogy

 

tuti hogy a két sírásó azaz bohóc volt a hamletből

keressétek őket az irodalomban a bohózatban najónajó

a behemót volt meg a korovjov mekkorát nevettünk

emlékeztek eltűnt berlioz feje

 

persze hogy kiásták nem újdonság sőt vívmány

hiszen a neandervölgyit is kiásták

agamemnont is kiásta az a nagypofájú

yorickot is kiásták irodalmilag de súlyosabb hogy

előbb-utóbb mindenkit kiásnak aki nem fizet megváltást

a föld alól sőt cromwellt is kidobálták  a finom ánglusok

voltaire-t is a franciák

úgy hallottam és nagyon remélem hogy jól tudom rousseau-t is őt nem is sajnálnám egyáltalán

akkor meg ne tegyek különbséget

de nem erről van most szó

 

ugyanis bumsztarára bumm

CSAKIS RÓLUNK VAN SZÓ

BARÁTAIM

csakis rólunk más fába és földbeszorultak

nem érdekelnek igazából egyikünket se

 

de mi

elindultunk

egyszer

 

illene hát hogy tartsunk valahol

és ne

föld alól kidobált hullák legyünk

akik persze hogy nem kellünk senkinek büdös csontok

mi ugyanis tényleg elindultunk egyszer

én magam már vagy negyven éve folyton elindulok

és mi van semmise van de nem az a godó féle műsemmi

semmi

hanem a valódi a semmisemmisemmi

a bumsztarára bumm hát nem fogsz folytatódni

semmi

nem sírok most csak szembenézek végignézem a

mivant

felsorolhatnám mit akartunk mit nem akartunk

számbavehetném mit szerettünk mit utáltunk

úgyszintén hogy mit csináltunk mit nem csináltunk

mi ugyanis elég határozottan kettéosztottuk a világot

az egyik felén mi voltunk elfértünk volna egy ladikban

a másikon meg a többi a többiek

ilyen brutálisan gondolkodtunk és

hogy így tettünk nem bántuk meg

SOHA

nem is az a kérdés hogy igazunk volt e mert igazunk volt

naná

 

hanem hogy hol vagyunk most mert valahol lennünk kell

valami igazi helyen azazhogy nem csupán szegeden

zuglóban gyömrőn kőbányán kispesten

hanem a létezésben is valahol de hol barátaim

de hol

mi ugyanis

tényleg elindultunk egyszer

és ti persze értitek de

az egyszerűség kedvéért felmondom most magamat

példának

hátha valaki még idefigyel véletlenül és elnézi

hogy kaparom ki kínomban a lábszárcsontomat a föld alól

hogy rázom a rácsokat

röhejes nagyon röhejes de ez van

 

 

szóval

én ORAVECZ BARNA VAGYOK

kéttucat nő soktucat barát három házasság

két igazi gyerek meg egy nevelt ennyi a minimumlista

elolvastam sokezer könyvet mindet megértettem

elég nagy részben

volt tizenpár munkahelyem sehol se estem csapdába csak

a lászlóba valahogy beleszerettem

összeirkáltam jópárszáz oldalt volt vagy hét folyóirat

amit kitaláltam

pár könyv is antológia tábortípus effélék hagyjuk

most lesz a hatodik HEPTAMERON és ez lesz

a legnagyobb durranás

már ha lesz persze

mert mindig a bizonytalanban mozgok a biztosban soha

az nekem nem adatik de nem is kell rohadjon meg

ami biztos

tehát

csak ami megvolt arról beszélhetek mi volt még hát sok sok

homo homini gratulálhattok nem volt ott szinte soha senki

előadások hamvasról adyról spiróról parti nagyról sloterdijkról bereményiről kassákról esterházyról faludyról kapitányékról cioranról cseh tamásról kafkáról konrádról

csakis azokról akiket szerettem valamiért másokról soha

neveltem költőt rendezőt csakis aki érdekelt

persze másokkal is udvariasan eltársalogtam ügyes vagy

hogyne

írtam verseket szavakkal játszottam magam is

de azért kila támos a költő

meg a mráz

rendeztem versdallamoztam milyen jó volt

mennyire értelmetlen mennyire szép

egy estébe betenni sokszáz óra munkát

senki nem hiszi de ti tudjátok hogy tényleg így volt

mennyire szép volt

csak éppen eszter az igazi ő a rendező bizony hogy ő

nekem ez az egész rendben van így

vagánykodtam csináltam eztazt de a tanítvány-barátaim

szinte kivétel nélkül

mind sokkal jobb fejek

 

csak nem tudom mi az amit nem tudunk feldolgozni

és mi a helyünk a létezésben

szeged pázmány károli kaposvár szakképzés asztalosság

rendben persze de valami még van

 

kell neki lenni

 

 

 

 

 

 

„Nem akarok olyan elk*** életet élni, mint te”

 

 

Csernus Imre új könyvet írt Ki nevel a végén címmel. Meg is ragadtuk az alkalmat, és felkerestük a dokit egy kis élveboncolásra. Drog. Szex. Játszma. Hazugság. És más kellemetlen kérdések.

 

Könyve elején azt írja, gyereknevelés ügyében már rég nem a pokol tornácán járunk, hanem a pokolban. Kérhetnénk egy kis bevezetést a főbb bugyrokba?

A kilátástalanság érzése, a megfelelő minta hiánya, a kifejezett öntörvényűség, a csúcsegoizmus, a düh, a kétségbeesés, a szenvedés.

És ezek hogy függenek össze?

 Ahogy a könyv borítója is mutatja. Egy színes graffiti. Szimbolizálja a gyerekekben és a felnőttekben is jelenlevő káoszt. Nem találják az egyensúlyt.

Az egyensúly azért komoly teljesítmény, felnőtt állapot.

Nagy és fárasztó meló, de hajlamosak vagyunk a könnyűnek látszó utat választani, és hitegetni azzal magunkat, hogy van még idő változtatni. Majd megoldódnak a dolgok. A „Pató Pál”-effektus nagyon bennünk van.

A gyerekek egy csomó kétség között mozognak, és nem találják az utat, mert a felnőttek nagyon sok mindent nem magyaráznak el nekik. Sokszor nem is tudják, hogyan kellene elmagyarázniuk. Egyik kedvenc témám, amikor előadást tartok, hogy a férfiak érzelmileg mennyire zárkózottak, mennyire nem tudnak beszélni a szexualitásról serdülő gyerekeikkel.

Ez valami kulturális probléma?

Abszolút. Ha a gyereknek megfelelően elmagyaráznak valamit, gyorsan megérti. Ha nem, gyorsan kiókumlál magának valami megoldásnak látszó dolgot, és azt követi. A felnőttnek meg az marad, hogy tekintélyére hivatkozva azt mondja, ez azért van, mert csak. Mert én mondom.

Mit ért kilátástalanság alatt?

Hogy a gyerek látja a szüleit megszürkülve vegetálni napról napra.

Milyen megoldásokat keres a gyerek?

Mint mindannyian, boldog szeretne lenni. És a boldogság megszerzésére ez a világ számtalan alternatívát kínál. A könnyű boldogságra is: a duhajkodástól a drogokig, túlzott vásárlásig, túlzott internetezésig, a minél véresebb és erőszakosabb játékokig.

Sosem Quake-ezett?

Kétségkívül van varázsa, de így visszagondolva, akkoriban elég zűrzavaros állapotban voltam, az elfojtott dühömet és agressziómat vezettem le.

Akkor volt haszna, nem?

Tünetileg igen, de a problémát nem oldja meg.

Minden problémát meg lehet oldani?

Mindent. Ez döntés kérdése. Adott időben és helyen eljutsz egy olyan pontra, amikor az út már nem szürke, hanem kétirányú. Az egyik felfelé vezet, a másik lefelé, akár meg akarod látni, akár nem.

Mi van olyankor, amikor a körülmények nem adottak?

Akkor jön az éber türelem.

És ha csak nem akar jönni az alkalom?

Olyan nincs. Az éber türelem során az ember megláthat egy pici szikrát, ami lehet, hogy már nem is csak szikra, igazából fény, és vezet valahova. Éberség nélkül ezt sosem fogja meglátni, és azt hiszi, arra ítéltetett, hogy örök sötétségben éljen. Pedig ez nem így van. Rajtunk múlik minden. Mindig.

A kifejezett öntörvényűségen mit ért?

Az öntörvényűséghez nyugodtan hozzá lehet kapcsolni a dacot és ennek következtében a különböző indulatokat. A fiatalok öntörvényűsége zsákutcába vezethet olyan szülők mellett, akik az útvesztőkben vagy azok megmagyarázásában járatlanok.

A kamaszra az jellemző, hogy felülvizsgál minden normát.

Kétségkívül. De elsősorban a hazug normákat vizsgálja felül. Az értékálló, őszinte normákban hisz, de az álszentekben nem. A mai világunk meg tele van álszent normák követésével.

Mióta foglalkozik kamaszokkal?

Évek óta. De serdülőkkel foglalkozni teljesen más: hajlékonyságukból adódóan villámgyorsan felveszik azt a formát, amit kívánsz tőlük vagy ajánlasz nekik. De ez nem szívből jön, tudatosan meghajolnak az erő előtt, a játszma része. Egy idő után felmerült bennem, a serdülő csak egy indikátor, jelzi a családban uralkodó bajokat.

A szülők hogyan viselik, amikor arra kényszeríti őket, hogy nézzek szembe a dolgaikkal?

Nem kényszerítem őket semmire. Alternatívákat ajánlok nekik. Legtöbbször a mamák hozzák el gyereküket. Ez már azt mutathatja, hogy az apa az érzelmi problémákat hárítja, mert arra van beállítódva, hogy az érzelmeket nem illendő kimutatni: ez a férfiasság mércéje. Mivel van egyfajta hírem vagy hírhedtségem, tartanak eljönni hozzám. Tehát a mamák jönnek el. És az ilyen családokban gyakran nemcsak a gyereknek, hanem a mamának is komoly konfliktusa van az apával. Például a mama, ahelyett, hogy szembenézne a párkapcsolatában levő problémákkal, a gyerekre támaszkodik, boldogtalanságát kompenzálja a gyerek úgynevezett nevelésével, hogy én jó anyád vagyok. Szövetségre lép vele, bevonja a gyereket saját játszmájába. Ilyenkor következik a kérdés: kedves asszonyom, ön mióta boldogtalan?

Meglepődnek?

Ilyen kérdésre nincsenek felkészülve, bár talán sok mindent láttak tőlem vagy olvastak rólam. Az élő beszélgetés más, mindenki hozza a félelmeiből fakadó bizonytalanságait, amelyekre én éberen figyelek. A minap járt nálam egy narkós lány meg az anyja. Azt mondja a csaj: alig várom, hogy vége legyen ennek az egy órának. Nem akarok beszélgetni. Mondom, nem velem beszélget, én csak egy eszköz vagyok, benne vagyok az ön fejében és kimondom, amitől tart.

Mikor jött rá, hogy könnyedén zavarba tudja hozni az embereket?

Még az egyetem alatt egy buliban. Ott volt az egyik csoporttársnőm, aki szerelmes volt egy másik pasiba. Kimentünk az utcára sétálni. Beszélgettünk mindeféle semleges dologról, és váratlanul tettem egy csavart, és rákérdeztem kettejükre olyan szavakkal, ami a hétköznapi kommunikációban nem szokás.

A szerelemről a legtöbb ember úgy gondolja, ha kimutatja, akkor kiszolgáltatottá teszi magát. Ez nem igaz. Ő válik erőssé. Ha valakinek őszintén azt mondom, te nekem fontos vagy, de a másik megretten a kiejtett szó felelősségétől, akkor várok pár napot, és újra megpróbálom, már volt ideje megnyugodni. Bár az azt is jelezheti, hogy az illető nem tud rugalmasan, gyorsan váltani; jön egy váratlan megmérettetés, és ennek következtében reped, mert nincsen rákészülve. Pedig a váratlan megmérettetések mutatják meg, hogy ki mennyit ér. Ha a másiktól nem kapom vissza ugyanezt a gyorsaságot, nyíltságot, bátorságot, akkor ő nem az én emberem. Ahelyett, hogy nyűglődnék, hosszan és sokat, gyors vagyok és hatékony. Erre jöttem rá akkor, azon a bulin.

Később pedig azt vettem észre, az emberek őszinte kérdésekre őszinte válaszokat adnak. De akkoriban kifejezettem vad voltam, és kegyetlenül keményen kérdeztem. Erőszakosan. Most már az erőszakosságom kezd átalakulni egy olyan fegyverré, amire nincs ellenszer. Esetleg kontrában jöhet valami. De akkor neki is rendelkeznie kell ugyanazzal a fegyvertárral, megfelelő önismerettel és gyorsasággal. Az ilyen ember viszont nem fog eljönni hozzám, mert jól érzi magát.

Ez az eszköz pedig a halk szavú, cinikus mosoly. Ez sokkal erősebb, mint a kiabálás.

Mindig azt hittem, a pszichiáter távol tartja magát a szituációtól, ön viszont mintha bovonódna.

Én sem vonódom be.

Valamennyire meg kell nyílnia. A kamasz észreveszi, ha pusztán kommunikációs stratégiát követ.

Ha a kamasz azt érzi, hogy ez csak technika, akkor hiteltelenné válok. Megnyílok, ha a helyzet úgy hozza. Az önismeret azt jelenti, hogy adott helyzetben gyorsan és őszintén tudsz beszélni akár a saját életedről is. Nem jelent gondot, mert számtalanszor kimondtad, megrágtad már, valamilyen megoldást kerestél, és így tudsz róla beszélni nyugodtan és oldottan. De ilyenkor nem a kamasznak mondod ezt, hanem magadnak. Egy önmegerősítő folyamatban vagy benne, nem a másik szituációjába vonódsz be.

Jól értettem? Az előbb azt mondta, hogy feladta a nagyon keményen beszólós módszert?

Most is beszólok. Ami pedig a keménységet illeti, borzasztó gyorsan tudok váltani. Egyik pillanatról a másikra. Ebben nem változtam.

Ideálisan hogyan néz ki egy ember?

Olyan ember, aki hisz abban, amit csinál. Kiegyensúlyozottan, jól és tűzzel tud funkcionálni a maga nemiségében, a barátaival, az összes kapcsolatában, a munkahelyén. Oldottan, kiegyensúlyozottan tud pihenni, szórakozni. Aki nyugodtan tud belenézni a nap végén a tükrébe.

Ez a felnőtt állapot?

Ez a felnőttség kritériuma.

Hülye kérdés lesz. Melyik generációnak volt könnyebb kamasznak lenni? Most vagy tíz-húsz éve?

Régebben kevesebb feszültségoldási eszközünk volt, de bizonyos szempontból rosszabbul jártunk, mint a mostani generáció. A lassú tempó következtében bizonyos problémák lassabban alakultak ki. A jelenlegi világban, ahol irgalmatlanul nagy csábítások sorozata van, a pokolra jutás gyorsabb, mint nálunk. És sokkal gyorsabban válik el, hogy valaki megdöglik vagy talpra áll.

Említette a szenvedést. Mit tanulhatunk a fájdalmunkból?

A fájdalom megfelelő átélése elengedhetetlen a fejlődésben. Azért fontos, hogy ne felejtsük el, milyen az a pillanat, amikor bekövetkezik az öröm, hogy a sikert tudjuk értékelni.

Mit érnek el azok az emberek, akik fájdalmaikat tompítani akarják valamivel, nyugtatóval, alkohollal, narkóval? Először is el akarják felejteni azokat a lépcsőfokokat, amelyeken idáig jutottak. Ha pedig elfelejtik, újra bele fognak lépni.

 

Ez egy izgalmas beszélgetés. Kizártnak tartottam, hogy valaha Csernus úrral fogok foglalkozni, de csak az ökör következetes. Amiket itt mond, az mind rendben van, sőt. Talán még az önképe is maradhat. Ha neki ilyennek kell látnia magát ahhoz, hogy másnap is tudjon működni… Hát akkor rajta! — És ki tudja, talán még igaz is, amit őnmagáról gondol. (Nagyon nagy tévedés nem lehet…)

Ti se ővele foglalkozzatok. Hanem azzal, hogy igaz-e, hogy az apucikra nem lehet számítani, meg hogy a szülők sokszor a saját megoldatlanságaikat terhelik rá a gyerekükre. De persze ezekben a dolgokban mind egyet fogtok vele érteni. Jó. Akkor még azon gondolkodjatok, igaza lehet-e abban, hogy minden helyzetre van megoldás, csak el kell kezdeni hosszan odafigyelni. Mert akkor kezdjétek el az odafigyelést. Ugyanis ez a fontosabb kérdés.